Figyelj Csilla!
Egyáltalán nincs okod az elkeseredésre amiatt, hogy egyedülálló anyaként éppen most vesztetted el az állásodat. Nagy szükség van ám — különösen mostanság — kulturális antropológus, ethnológus-muzeológusokra, pláne olyan kiválóakra, mint Te, akik nem kevés sikerrel segítenek az emberiségnek egymás megértésében.
Ahogy szépen megfogalmazod:
„ Életem nagy kihívásának tartom a különböző kultúrák megértését. A kultúrák közötti párbeszéd, egymás elfogadása és a tolerancia számomra alapelvek. Igyekszem másoknak ebben segítséget nyújtani, több-kevesebb sikerrel.”
Jó, magam is tudom, persze könnyű két különböző habitusú fáraót — mondjuk egy szerbet meg egy svájcit — segíteni a hétköznapi kommunikációban, hogy átsegítsd őket a kultúráik párbeszédjében óhatatlanul kialakuló apróbb döccenőkön, de próbálnád csak meg élő emberekkel… ááá reménytelen.A magyarokról meg beszélni sem érdemes, mint tudjuk két magyar három vélemény, nekem komoly konfliktusom kizárólag a saját fajtámmal szokott kialakulni, igaz, van közöttünk is normális ember, ha én még nem is találkoztam ilyennel.Szép szakmád van.
Igazi élet közeli dolog, sajnálhatod, hogy nem a mi családunkba születtél, igaz, akkor most nem ülnénk így egymással szemben mint férfi a nővel.
Nálunk ugyanis az volt, hogy apám (szegény már nincs) dolgozott a saját maga által gründolt kiadóvállalat élén, kulturális területen a rendszerváltásig, és igen befolyásos módon tevékenykedett…
Történt ugyanis, hogy bátyám, aki már ötödször jelentkezett az Orvosegyetemre, de ötödszörre is sikertelenül, hiába szerezte meg neki apám az írásbeli előtt két nappal a fizika felvételi tételeket én meg oldottam meg előre, mégsem sikerült bejutnia.
Nos, előzőleg Tomi testvérem már éveket lehúzott a Madarász utcai gyerekkorházban műtősként Hirschler főorvos kezei alatt olyan sikeresen, hogy a végén már (szabályellenesen) injekciókat is beadhatott. (Ahogy ő mondja kissé szégyenlősen: “igaz csak a nem fizetősöknek…”)
Így teltek hasztalan az évek, és apám szerzett a Tominak egy nyugodtabb munkát a Kelet-ázsiai múzeumban a restaurátoroknál, tehát már felhagyott a műtősködéssel.
Régi műtárgyakat hamisítottak, másoltak, majd megmutatom, ha jössz hozzám, nekem is van belőle.
Tehát az ötödik sikertelen felvételi után összeült a családi kupaktanács, mely kizárólag apámból állt, és meghozta a döntést: fel kell hagyni ezzel az áldatlan kísérletezgetéssel az orvoslással, és igazi diplomás restaurátorrá kell válni!
Igen ám, de volt egy bökkenő: felsőfokú restaurátorképzés egyáltalán nem is létezett Magyarországon, tehát hogy lehet ebből diplomát szerezni? A diploma ugyanis egy olyan vágy és természetes szükséglet volt nálunk, mint egy falat barchesz.
Hol itt a gond? Adta meg a választ a kérdésnek is beillő néma tanácstalanságunkra apám. Másnap elintézte, hogy indítsanak a Képzőművészeti Főiskolán egy restaurátorszakot a bátyám kedvéért, hiszen ez már “feszítő népgazdasági érdek”.
Így köszönheti néhány más, ma működő diplomás restaurátor a bátyám lustaságának, hogy ez a szakma egyáltalán létezik.
Tehát ha most szegény apám élne és persze nem Hoffmann Rózsa félék lennének pozícióban, akkor neked máris lenne állásod apám révén…
Még sokat tudnék mesélni ilyeneket, ha ragaszkodsz hozzá, majd elmondom például hogyan lett apám nyomdájában a Vándor nevű — korábban kóbor, de befogadott — őrkutya majdnem a cég igazgatója apám után, de megvárom, míg erre a gyönyörű mosolyoddal kíváncsian felkérsz…
Na, maradunk még, vagy fizessek?
Legutóbbi módosítás: 2011.12.11. @ 08:29 :: Nemes Iván
