Az este hangos volt a verekedő vaddisznók visításától. Zörgött a száraz avar, zizegett az erdei televény. Ágak reccsentek, s mint törött hegyű tollszárból a tinta, úgy folyt ki egy fekete árny a nyiladékon. Egy termetes koca – a holdfényben először vízilónak néztem, bár nem tudtam volna megmagyarázni, hogy kerülhetett ide a Nílus partjáról – két süldőjével megunva a kanok tolakodását, kiváltott az erdő melletti búzaföldre. A zöldellő vetést turkálva, lassan távolodtak az erdőszéltől és sajnos tőlem is.
A messzelátó egyre nehezebben tudta őket megkülönböztetni a távoli patakpart bokraitól, ezért lemásztam a magaslesről, és megpróbáltam lopni a köztünk lévő távolságból. Először húsz lépést, aztán harmincat. Rövid pihenő után, alapos kémlelődés és esélylatolgatás következett. A les a szó szoros értelmében magas volt, s amikor lemásztam róla, a földön állva, a beláthatatlan térben elvesztek a disznók. Csak az irányukban voltam már biztos.
Néhány pillanatnyi lopakodás után, a korábban jónak ítélt helyről kiderült, hogy egy szelíd lanka alján van, ahonnan csak a disznók hátát látom. Tovább óvatoskodtam tehát, miközben meg–megálltam ellenőrizni a nagy kocát és süldőit. Az egyik süldő eltűnt valami gödörben, de én szerényen beértem volna a másikkal is… csak hát a sűrűben legénykedő kanok váratlanul mellém keveredtek. Az erdőszéli bokrok hangosan recsegtek, száraz ágak törtek, és a magas fő vadul hullámzott tőlem pár lépésnyire.
Megtorpantam, miközben átgondoltam egy kanlövés financiális kérdéseit; elbúcsúztam a süldőlövés lehetőségétől. Pedig alig kőhajításnyira voltunk már csak egymástól. A kanok verekedtek, a bokrok zizegtek, a koca kint szálalta előttem a zöld búzát, s a mellette baktató süldő nem is tudta, hogy megmenekült.
Az erdei társaság közben, valami intenzív csetepaté után kettévált. A „nagyobbik” zörgés egy sűrű bozótosban küzdött tovább, míg a „kisebbik” zörgés a fák takarásában, felém közeledett. Pár pillanat múlva már mellettem ropogtak a száraz levelek, s, ha nem akartam, hogy szél alá kerüljek, nekem is hátrálnom kellett.
Furcsa táncot lejtettem a vaddisznóval. ő kezdte: egy roppanás az erdőben előre, és én folytattam: két szökkenés az erdőszélen hátrafelé. Jobb kezemben fegyver, balban lőbot, míg nyakamban a messzelátó himbálózott. Időnként megálltunk. ő a bokrok mögött, én előttük szuszogtam. Aztán, mint egy gyimesi csángópár, tovább jártuk furcsa párosunkat.
Tudtam, hogy sokáig nem leszek képes hátrafelé szökdécselni, de a disznó szerencsére meggondolta magát, és némi ácsorgás után, újra belevetette magát a búgás párviadalába. Tovább verekedtek a sűrűben, s én óvatosan megint utánuk araszoltam.
Néhány lépésről úgy kísértem őket, mint a makkoltató kanász a kondáját. A kocát már szabad szemmel is jól láttam a holdfényben, így inkább megálltam, nehogy ő is észrevegyen. A süldők – nem sejtve, hogy pár perce még veszélyben forgott az életük – békésen turkáltak mellette.
Aztán minden olyan hirtelen történt. Az erdőaljból egy hosszasan elnyújtott visítást követően, kizúdultak a küzdők. Furcsa kavarodás kezdődött az erdőszél holdárnyékában. Fekete testek sorakoztak elő, amelyek valószínűtlen összevisszaságban hullámzottak előttem. A nagy tumultusban hirtelen azt sem tudtam, hogy hányan vannak. Pedig még a messzelátót is segítségül hívtam. De aztán beláttam, hogy elég lenne egy közellátó. Az egyik sötét folt olyan közel váltott ki hozzám, hogy amikor ránéztem, a keresőm lencséje tele lett egy vaddisznó fejével.
Rátámaszkodtam a lőbotra, de a szálkereszt hiába keresgélt. A fák árnyékában csak a kavargó feketeséget nagyította fel a céltávcső. Várnom kellett. A disznók egy agyarcsattogtató összeakaszkodást követően, kiperdültek a holdfényre. Az első visszanézett, talán meg is látta, ahogy vállba szorítom a fegyvert, de aztán csak összeesett a búzaföldön. A lövést már nem is hallotta. Nem is hallhatta! Az ólom fültövön vágta.
A koca a süldőkkel és a többiekkel, egy expresszvonat sebességével és hangjával robajlott vissza a sűrűbe. Csak egy maradt kint. Hátsó lábaival rúgott még néhányat, de aztán elnyújtózott, és megnyugodott végre.
Lassan lépdeltem közelebb. Igyekeztem a jelent jól elnyújtani, hogy minél később legyen belőle múlt. Az alig harminc lépés mindegyikére jutott egy–egy perc az előző félórából, amelyeket újra lehetett gondolni, és ismét át lehetett élni, amíg a vadamhoz értem. Nagyszerű pillanatok voltak! S egészen addig tartottak, amíg oda nem értem.
Sajnos a történetnek, és benne a vaddisznómnak két apró kis szépséghibája volt. Az elejéről hiányoztak az agyarak, míg a végéről az öklömnyi herék. A kannak lőtt disznóm kocának bizonyult.
Lehetne szépíteni a történetet azzal, hogy kis jóindulattal egy derék süldőt zsákmányoltam, de kis rosszindulattal mondhatnánk azt is, hogy kár volt azért a fiatal emséért, azért a majdani ivadékot nevelő, malacokat vezető göbéért.
Sajnálom a történteket! És a kocát. De a kocalövést a szakmai kérdéseken túl azért fájlalom igazán, mert előtte sikerült „rábeszélni” magamat egy kan meglövésére, és kifizetésére. Ki tudja, hogy mikor leszek megint ilyen nagyvonalú… Magamhoz.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.12. @ 20:25 :: Pintér Norbert
