Barabási Albert-László
Mikulásnap este lefekvéshez készül?dtünk párommal. Talán tíz óra lehetett…
Hívogatóan terpeszkedett el?ttünk a megvetett ágy. A tévében egy sorozat: tízedik évad, sokadik rész – írták ki.
– Na, asszem alvás – néztünk egymásra egyetért?en párommal.
De akkor valami dörömbölést hallottam… nem is hallottam, éreztem. Nem kintr?l jött, hanem idebentr?l.
– Mi lehet a ketyerémmel? Csak úgy ugrál össze-vissza a mellkasomban.
Párom aggódóan nézett rám, közben simogatta a mellkasomat. Ez kicsit megnyugtatott, de csak nem lett jobb.
– Anya, baj van – mondtam határozottan.
– Azt hiszem, itt valami nem jól m?ködik – mutattam a szívemre.
Valószín?leg eléggé fájdalmas arccal mondhattam ezt, mert láttam páromon az ijedtséget. Ett?l én is még jobban megijedtem.
Öt perc sem telt el, és már robogtunk is a kórház felé, az ügyeletre. Pár perc múlva már egy vizsgáló ágyon találtam magam, mellkasom telis-tele drótokkal.
– Ez bizony ritmuszavar – közölte a nyers tényt a doktor.
– Most a vendégünk lesz egy darabig.
Beletör?dve vártam sorsomat. Tologattak ide, tologattak oda, megszúrtak itt, megszúrtak ott.
Átéreztem varrón? párom t?párnájának sorsát. Most valahogy én is úgy éreztem magam. De mi ez a sok zagyvaság, amit gondolok? Nem az agyammal van baj, hanem a szívemmel. Mit?l is érezhetne bármit is egy t?párna?
Egy doki hangja zökkentett ki gondolataimból: – Mindjárt jön egy betegszállító, és irány a belgyógyászat. Elit helyre fog kerülni, a kardiológiai részlegre.
H?ha, ett?l most rögtön büszkébb lettem magamra… Én inkább otthon szeretnék lenni. De aztán gúnyos gondolataimat félretéve leültünk párommal a váróban.
A nagy faliórán a mutató épp átvánszorgott a következ? napba. Vártunk, aztán még mindig vártunk. Felálltam, sétáltam, leültem, ismételve ezt az unalmas mozdulatsort többször is egymás után.
Megint az órára néztem… Mennyi? Három óra húsz perc… Hol vagyok? Talán id?csapdába kerültem, ugrottam egy dimenziót?
De aztán rájöttem, ez nem id?csapda, ez a magyar egészségügy csapdája.
Végre jött egy betegszállító, de ? sem értem. Már nem állhattam megkérdezni t?le: – Ne haragudjon, az a kollégája, aki értem fog jönni, bejött már dolgozni?
– Hát, maga még mindig itt van, nem vitték fel az els?re? – tette fel az értelmetlen kérdést, mert ha nem lettem volna itt, akkor kihez beszélt volna?
De mire folytathattam volna az érdekl?dést, már el is t?nt az egyik ajtó mögött. Ez külön tantárgy lehet az orvosin: az elt?nés gyakorlata – tán ez lehet a tantárgy neve.
Aztán egyszer csak valahonnan végre el?került az orvos, aki vizsgált pár órával ezel?tt. Mikor meglátott, azonnal kerített egy betegszállítót, aki pár percen belül jött is. Maga el?tt tolva az ül? kocsit, furcsán vonszolta magát felénk. Els? ránézésre komolyan betegnek t?nt.
– Tud sétálni, vagy beül a kocsiba? – kérdezte fáradtan.
– És ön? – tettem fel a viszontkérdést, kicsit gúnyosan.
Hamar rádöbbentem, ez azért egy kicsit er?s, de szerencsére nem sért?dött meg. Talán nem volt hozzá ereje.
Sétánk során felvázolta, hogy már majd’ huszonnégy órája talpon van, ezért vonszolja így magát. ?szintén megsajnáltam…
Végül is hajnali négy órára ágyba kerültem egy kórteremben. A felébresztett n?vérek, és az ügyeletes orvos eléggé morcosnak t?ntek, de a gyors vizsgálatok után már látszott rajtuk, hogy nyugtázták a tényt: valóban jogosan kerültem hozzájuk.
Ketyerém még mindig össze–vissza kalimpált, de a gyógyszerek és az infúzió valamicskét segített. Rendesen megviseltek az utóbbi órák. Páromtól elbúcsúzva hamar álomba szenderültem.
Fél óra múlva éktelen csörömpölésre ébredtem. Egyik szobatársam leverte a vizespoharát, ami millió darabra törve ébresztette a kórtermet, s?t, még az öt szobával arrébb alvó n?vért is.
– Lacibá’, mit csinált már megint? – kérdezte a n?vér, berontva a kórterembe.
A hirtelen felkapcsolt lámpák fénye még csak fokozta a pár másodperccel el?bbi, felriadás okozta sokkot.
– Na, tessék! Így gyógyuljanak a szívbetegek.
Az üvegszilánkokból jutott a szoba összes sarkába, kellett vagy tíz perc a feltakarításához, miközben a n?vérke folyamatosan szentségelt.
Volt hát id?m tüzetesebben tanulmányozni a kórterem lakóit. Velem együtt öten voltunk. Én, mint a legfiatalabb, eléggé kilógtam a sorból. Döbbenten néztem körbe: – Mit keresek én itt?
Rajtam kívül mindenki nyugdíjas korú, és nem a nyugdíjuk elejér?l. Hörögtek, szuszogtak, horkoltak. Ez utóbbit nem is értettem. Hogy lehet aludni ilyen csörömpölés közepette, és ilyen fényárban, ami olyan érzetet keltett bennem, mintha egy futball stadion esti meccsén lennék.
– Jó éccakát! Most már aztán aludjanak! – zökkentett ki gondolataimból a n?vérke hangja. Azzal a lendülettel le is oltotta a lámpát, és kiviharzott.
Végre aludhatunk – gondoltam, de tudtam, hogy nem sokat, mivel már öt óra felé járt.
Épp csak elaludtam, mikor megint felébresztett valami. Másik ágyszomszédom hangos perlekedésére riasztott, aki – mint kiderült – álmában beszélni szokott. Nem is beszéd volt ez, hanem hangos veszekedés, csak ? tudhatta, kivel. Közben furcsa pózban, az ágy mellett térdelve aludt. Feje hol az ágyon pihent, hol az ágy mellett lógott, minden egyes kiabálásnál helyzetet változtatva.
– Szóljunk a n?vérnek? – kérdeztem bizonytalanul pohártör? szobatársamtól.
– Á, dehogy! – felelte ?. – Ez most egészen kényelmes póz Pista bácsinak, most kevesebbet beszél, mint szokott. Tegnap fejjel lefelé aludt, homlokát a padlónak támasztva – folytatta. – Nem mertük felébreszteni, nehogy kitörjön a nyaka.
Hová kerültem? – gondoltam, közben próbáltam élesíteni a szemem a félhomályban. Most csak egy ?rz?lámpa égett a kórteremben.
– Próbáljon meg aludni – mondta a másik beteg, Józsi bácsi, aki szintén felébredt.
Jó vicc, így aludni?
Közben megtudhattam, hogy Józsi bácsi azért került be, mert gyenge a szíve, fulladt, cukros volt, és még valami, amit nem értettem. Nem is csodálkoztam betegségein, mivel lehetett úgy százhatvan kiló az öreg, és persze nem a vasággyal együtt. Épp az ágya szélén ült, és a hasa érdekes formában domborodott ki a félhomályban. Valamiért – nem tudom, miért – a „Csillagok Háborúja” Jabbája jutott róla eszembe.
– Tudja, vízhajtót szedek, inzulint kapok, és diétáznom kell – mondta, nem mintha én kérdeztem volna.
Amúgy is eléggé nehezen értettem, amit mondott, mert közben épp egy fél grillcsirkét tömött az arcába. Ennyit a diétáról…
Próbáltam visszaaludni, persze ez nem sikerült. Segített ebben negyedik szobatársam, István bácsi, aki végig csuklotta az egész éjszakát.
Ebb?l a hang kavalkádból egy zeneszerz? már összedobott volna egy szimfóniát, persze én nem vagyok zeneszerz?. Csak írogatni szoktam, azt meg nem lehet félhomályban.
Csak meredtem a plafonra, alvás helyett. Egy szorgosan dolgozó pók épp a hozzám közel es? sarokban sz?tt egy egészen formás hálót. Szegény nem tudhatta, hogy reggel majd a takarítón? egy laza mozdulattal tönkreteszi egész éjjeli, megfeszített munkáját. Közben fél hat lett, és egyszer csak felcsapódott az ajtó és a lámpa. Ilyen kellemetlen érzésem utoljára a seregben volt, ott ébresztettek így minden nap… de rég is volt már…
Bevonult az ügyeletes orvos, kísér? csapatával együtt. Valamiért egy pulikutya, és az általa terelt nyáj jutott eszembe róluk. Persze, bégetés nem volt, csak s?r? bólogatás, az orvos minden egyes szavára. Úgy lesték a száját, hogy szinte kiimádkozták bel?le a szavakat.
Végre eljutottak az én ágyamhoz is. A doki köszönés után felvázolta a helyzetet, rám nézve, de tanoncaihoz beszélve. Nem is értettem, miért rám nézett. Amúgy nem értettem egy árva szavát sem, annyi orvosi hablaty hagyta el ajkait. Na, jó, lehet, hogy nem vagyok elég m?velt, mert nem tudok latinul, de azért én is helyesl?en bólogattam, közben egy–egy mosolyt is megengedve.
Aztán végre magyarra váltott, igaz, csak pár mondat erejéig: – Szívritmus zavara van, amit megpróbálunk gyógyszerekkel helyrehozni, beállítani.
Na, ezt már értettem.
– Ha ez nem sikerül – folytatta, akkor kiütjük.
Ennél a mondatnál már nem mosolyogtam, és nem bólogattam.
De reagálni, és kérdezni sem volt id?m, mert otthagytak, és már vonultak is tovább a következ? beteghez…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Purzsás Attila
