Kegyetlenül kemény hideg tett próbára él?t-élettelent azon a télen. Mintha a fák is reszkettek volna, ahogyan a szél tépázgatta az ég felé mutató karjaikat.
A keskeny kis utcában, ha járt is valaki a dermeszt? id?ben, bizony sietve tette, hogy miel?bb meleg helyre érjen. Ilyentájt korán sötétedett, nagyanyó meggyújtotta a lámpást, és a kályha mellé készített mindenféle gallyakból s?r?n etette a nyaldosó lángokat, amely különös árnyakat rajzolt a fehérre meszelt konyhafalra. Bevezettették ugyan a villanyt, mégis petróleumlámpa adta a fényt. Közösen döntöttek így, benne foglaltatott a megszokás és a takarékosság. Nagyapó egy kis sámlifélén ücsörgött, néha beleszívott a cigarettába. Nem vette le a kucsmáját, mióta egyre jobban felkapaszkodott a hátára az öregség, fázóssá vált. Orra hegyén id?nként apró csepp jelent meg, ilyenkor benyúlt a zsebébe, el?vett egy rongyocskát és letörölte. Már nem bosszankodott, hogy néha kinyílik a csap, betudta a vénségnek. Fakókék szemével hunyorogva a tüzet bámulta, elmélkedett a múlton. Nagyanyó a sparhelt melletti széken ült, b? szoknyája szinte teljesen eltakarta a kopott ül?alkalmatosság kajla lábait. Ölében összevágott rongydarabok várták, hogy egymáshoz varrja, aztán feltekerje ?ket. Néha jött egy asszonyság a gombolyagokért, rongysz?nyeget készített bel?lük. Fizetni nem fizetett, adott viszont cserébe tányért és más konyhai eszközöket, ami jól jött egy szegény parasztházban. Minden fillérre szükségük volt, nagyapó világ életében gazdálkodott, de lassan, fokozatosan kivette a kezéb?l a vasvillát a hetvenöt esztend?. Az utolsó egynéhány év után, amit a téeszcsében töltött, kapott valami megszégyenít?en kevéske pénzt, nyugdíj gyanánt. Anyó sohasem dolgozott, hacsak az nem munka, ha valaki hat gyermeket szül, és megpróbálja felnevelni ?ket. Ahogy enyhén görbült, bütykös ujjai között tekergette a tengerhosszúra öltött textildarabokat, gyenge szemeivel id?nként pislantva nézte emberét. Elkönyvelte magában, bizony megöregedtek együtt az élettenger viharaiban.
Apó a szerbiai Bácskában született, anyó Szovátán, Erdélyben. Amikor összeházasodtak, felköltöztek a f?város mellé, Téténybe. Hat gyermek született, három lány, három fiú, akár a mesében. A kegyetlen, emberi fájdalmakon szánkázó sors irgalmatlanul elbánt velük, mindhárom fiúkat elveszítették. Sanyikát halálra gázolta a településen m?köd? gumigyár igazgatójának az automobilja, mindössze hat évesen. Vétlen volt a sof?r, a kisfiú, mint egy szeleburdi kiscsikó kiszaladt az úttestre, és a kocsi már nem tudott megállni. Röviddel azután következett a gyászvonalban a legid?sebb, László. Katonai behívót kapott, hamarosan a Donnál találta magát, utolsó levelét 1942 júliusában írta, majd jött az értesítés, hogy harc közben h?si halált halt. Nagyanyó egy hónapig nyomta az ágyat, nem evett, alig ivott, a görnyedt hátú Leckner doktor már-már lemondott róla. Végül az élni akarás legy?rte a leselked? kaszást. Nehezen bár, de felépült, csak az id?nként rátör? sírás emlékeztette a környezetét, hogy a tragédiák mélyen beleíródtak törékeny lelkébe.
Két év sem telt el, ismét palástot emelt a halál, ezúttal középs? fiúkat takarta be vele. Zokogva jött hozzájuk a szomszédasszony, hogy Béla az ? gyereke, és Sándor – így hívták nagyanyóék fiát – kézigránáttal játszottak, a gránát Sanyi kezében felrobbant, darabokra tépve ?t. Béla, aki messzebb állt, kisebb sérülésekkel megúszta. Apó zsákba szedte össze a gyermek maradványait, némán folytak a könnyei, de összeszorított foggal végigcsinálta. Aztán jött a temetés, anyó nem volt ott. Otthon feküdt, a plafont bámulta, sírt, remegett egyfolytában. Idegösszeomlással kezelték csaknem egy évig. Emberfeletti er?feszítéssel ebb?l is kilábalt, az id? kerekei tovább forogtak, csak valami végleg eltörött benne. Ritkán látták nevetni, szép bronzvörös haja rövid két év alatt ?szbe fordult, megmaradt picinyke élni akarását három – a sors által vigasznak szánt – lánya tartotta benne, meg nagyapó. Úgy érezte, becsapná ?ket, ha a maga keservéb?l eltávozna a földr?l. Isten iránti id?nként fellép? számonkéréseit lassan elnyomta vallási meggy?z?dése, de a miért kérdése folyamatosan nyomasztotta a lelkét. Nagyapó némán cipelte a fájdalmat, akár a gályarab, aki nyögve, verejtékezve teljesít, és csak ha lehet?sége van megpihenni, akkor gondolkodik el rajta, vajon mi jöhet még.
Éltek, mert élni kellett. Arról a tálról, amelyen örömsütemények voltak, kevés részük akadt, de nem panaszkodtak sohasem. Büszkén, emelt f?vel álltak ki egymás mellett, egymásért. Pedig az utolsó évek egyre nehezebbé váltak. A lányok férjhez mentek, kirepültek a fészekb?l, és az öregek magukra maradtak. Egy-egy nevezetes ünnepen méhkassá vált a kis parasztház, ölelkezések, gyerekzsivaj, azután ismét jöttek a csendes hétköznapok. Nagyanyó a legnagyobb unszolásra sem árulta volna el, hogy bizony alig tudnak kis pénzükb?l megélni. Azt hogy támogatást fogadjon el gyermekeit?l, el sem tudta képzelni. Inkább ?k adtak, amit tudtak, egy kis háztájit, csirkét, zöldséget, miegyebet.
Annyira lefoglalták a gondolatai, észre sem vette, hogy nagyapó lefeküdt a sarokban a vaságyra, magára húzta a bundáját, és úgy ruhástól a falnak fordulva szuszogott. Err?l a rossz szokásáról – már hogy bundával takaródzik -, anyó nem tudta, nem is akarta volna leszoktatni, inkább mosolygott rajta. Leakasztotta a lámpást a falról, és miközben átbotorkált a kisszobába, azon elmélkedett, f?z holnap egy kis paszulylevest, az már régen volt. Ahogy apó szereti, savanyúan. Leült az ágy szélére, felvette a hálóinget, kibontotta a haját, amelyet minden reggel kontyba font, majd imádkozni kezdett. A konyhára néz? ajtó ablakán néha táncot vetett a kályhából kiszüreml? apró fény. Végigfeküdt az ágyon, a kis éjjeliszekrény felé fordulva felemelte a lámpa üvegjét, majd elfújta a lángot.
Lámpaoltás.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.03. @ 19:28 :: Rosmann László