Mikor felsírsz, könnyeid áztat el
lelkem mélyén szipogva felzokogsz,
dörömbölsz, hogy vegyelek észre,
nem én vagyok, hanem te, aki bennem lázad
s tépi feszülő szegycsontom tartó pilléreit.
Ellenem.
Kiterítem száradni lelked lelkem kötelére
s engedem, hogy te légy a nap e kétes ragyogásban
és lengesd a szelet.
Hozz rám fényt s meleget,
hogy megtisztuljak, mint anyám vásznai a nagymosásban.
Mi mást tehetnék.
Tudom azt rég, ki szeret, ki átkoz…
a szellő csak simogat, a viharra még várok.
Nem kell, hogy te légy,
ha néhány szó dúl egy kanálnyi vízben,
szomj gyötör és fulladozom
-míg vitázom veled,-
magamba fojtalak, hogy hallgass, hogy hallgassak
érted, nem ellened.
Tudom, én is hibázhatom így, vagy úgy.
Rád hagyom.
Te bölcs vagy, elismerem,
olykor bölcsebb is önmagadnál,
hisz úgy fogadsz el engem,
mintha megtagadnál.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.29. @ 13:11 :: Seres László
