Tegnap takarítás közben vettem észre, hogy fényes, aranyos csillogású gömb kandikál ki egy dobozból.
Kézbe vettem, s nézegettem hosszan: mire is emlékeztet?
Gurul, mint a dió — jutott eszembe hirtelen, s már repült is a képzeletem vissza az időben.
Nem csoda. Mostanában gyakran álmodom utazásról. Valahova messze vágyik a lelkem.
Úgy értékeltem eddig ezt az érzést, hogy előre visz az időben. Benne rejlik valami lemondó szomorúság.
Tegnap óta másként alakult.
Dió — gondoltam —, guruló arany dió.
Gyermekkoromban nem díszítették az üzleteket karácsonyi fényfüzérek. Kevesebb volt a ragyogás, de ott bent a szívünkben, szűk családi körben annál inkább csillogott minden.
Mintha vendéget vártunk volna, úgy készülődtünk, lassan.
Folyamatos takarítás, a legszebb abrosz kiválasztása. Jó érzést csalt szívünkbe, amikor végigsimíthattuk, tisztaságot sugárzott, mint a szállingózó hópelyhek.
Abban az időben boldogan siklottam szánkómmal az Alföldön dombnak nevezett kis emelkedőkről a végtelennek tűnő fehérségen végig. Hazaérve nagymamám kezében melengette a kiscsizmában áthűlt lábamat.
Azokkal a kezekkel, amelyek az én távollétemben, titokban arany festékkel vonták be a saját termésű diókat, hogy ott tündököljenek majd a karácsonyfán, amelynek érkezése valóságos csodát teremtett számomra.
Azokon a Szentestéken mindig történt valami kis áramszünet és a sötétben hirtelen megláttam az én gyertyafényes, csillogó, álomszép karácsonyfámat.
Angyal szárnyának suhogását véltem hallani, csak álltam bűvöletben.
Szinte most is átélem, pedig a számítógép előtt ülök. Eltűnődöm: Nagymamám, aki nem szívesen ült autóba, ha látná, hogy nekem már szinte napi közlekedési eszközöm lett ez a jármű…
Számítógép? Hol volt az még akkor?
Hála az égieknek, a televíziót sem ismertük, nagymamám meséin nőttem fel, szép emberi beszéden, csendes szavakon… helyette a mai gyerekeknek itt az internet egy kattintásos, célratörő, harsány világa.
Ez uralja az emberek hétköznapjait is. A célok pedig… no, erről most ne!
Nagymamám dédunokája az én unokám, Johanna fénylő szemekkel áll a monitor előtt — két és fél évesen —, és énekel:
— „Hipp, hopp, jön Vuk!” — A mesét még nem igazán érti, de a dallam ott van a fülében.
— A jövőm és az álmaim… — mosolygok csendesen.
Unokától unokáig változó világ.
Néztem a gömb ragyogását, s most azt gondolom
Legutóbbi módosítás: 2011.12.11. @ 11:00 :: Sonkoly Éva