Szilágyi Hajni - Lumen : EllenTét

Nyomtatás

– Jössz?

– Nincs kedvem. Fáradt vagyok. Fázom.

– De hiszen süt a nap. Nézz ki, nyár van.

– Neked. Te úgy látod, úgy érzed. én nem.

– Mondd, mi lenne, ha egyszer nyitott szemmel járnál, s nem csak néznél, hanem látnál is?

– Még jobban fáznék.

– Ezek a képek benned születnek, te képzeled, hogy a fehér felhők helyett feketék úsznak az égen. Te akarod azt hinni, hogy addig ér a világ, ameddig te ellátsz.

– Mert ez a dolgom. De most menj, nincs kedvem beszélgetni.

– Nem megyek sehova nélküled, hisz csak te tudod megmutatni merre jártál, és merre kell nekem indulnom.

– Semmi értelme nincs ezeknek a szerepcseréknek. Ahova én egyszer belépek, ott a csend rátapad a falakra, és fénytelen verődik vissza az élet. Karcok lesznek, könnyek, ráncok, fájdalom, magány.

– Látod, már megint azt mondod, amit te látsz. Az, hogy mi van a hegyeken túl, azt hogy mi van az ajtó mögött, hogy mi van a felhők felett, elképzelni sem tudod. Mert nem is akarod. önző vagy.

– De inspiráló is lehetek egyeseknél. Erre még nem gondoltál? Hogy általam, miattam keresnek meg téged, s az nem a te érdemed, hanem az enyém. Mert minél mélyebbre kerülök velük, annál jobban vágynak rád, és ilyenkor igyekeznek elhagyni engem. Bármit megtennének.

– Most akkor ez azt jelenti neked sem könnyebb? Pedig én azt hittem te érzéketlenül száguldasz át a világon, és nem nézel se előre se hátra.

– Látod, nem ismersz, és mégis barátodnak szólítasz. Nekem éppúgy fáj, a valahol jelenlétem, mint másnak a te valahol hiányod. Saját magamban kell ezeket rendeznem percről, percre, de a végén mindig egyedül maradok. Hisz kinek kellek én? Bár általában te mindig jössz, hol késve, hol pedig időben, de addigra én egy múlandó pillanat maradok, de terhem oly sok, hogy néha tényleg belefájdulok, és majdnem belehalok saját magamba.

– De hát pont ez a lényeg, hogy ahol te vagy, ott nekem kéne lennem. Nem is szabadna létezned.

– Tévedsz. Ha én nem vagyok, ha engem nem ismernek meg, honnan tudnák a te létezésed honnan tudnák, hogy te milyen vagy? Miről ismernének fel téged, míg engem nem ismertek meg? Hogy tudnának mesélni a repülés öröméről, amíg nem tapasztalták meg a zuhanás fájdalmát. Honnan tudnák, milyen a teltség, míg nem rágta őket szét a hiány?

– De te nem félsz attól, hogy ha teljesen megismernek, addigra akkora káoszt teremtesz, és okozol fájdalmat, hogy ott már nekem sok keresni valóm nincs? Hogy amire megérkezem már késő?

– Azt ne feledd, soha sincs késő. Nem én tehetek arról, ha jelenlétem hosszabb távú. Lehet, te érsz oda lassabban. Erre még nem gondoltál?

– én azt gondolom, hogy amikor megjelenek, akkor pont időben vagyok ott, és igyekszem bepótolni azt az időt, amíg nem voltam, amit te töltöttél ott. Nem könnyű feladat, hisz minden kifordítva van. A fehér fekete, a bárány farkas, a mosoly könny, a gazdagság szegénység. Hidd el, sok dolgom van ilyenkor. De hát ezt te honnan is tudhatnád. Te már addigra nem vagy elérhető. Talán jobb is, mert elrontanál mindent.

– Azt hiszed nem látom az életet? Azt hiszed, nem tudom milyen a szerelem, a születés? Amikor én odaérek, minden homályos, minden végtelennek tűnő, időtlen pillanat. Mindenkinek meg van írva a dolga ezen a földön. Hiába akarnék mást játszani, nekem nem menne, mert nincs rá lehetőségem, és az emberek már így fogadtak el, és pont ez miatt próbálnak elutasítani. Te olyan vagy, mint éhezőnek a falat kenyér. édes, szép, fényes. én keserű vagyok, fénytelen, csúnya. Néztem már tükörbe. Néha megriadok saját magamtól is. Nem ámítom magam, a dolgom végzem, még akkor is, ha tudom, ezért senki nem szeret, és soha nem lesz egy barátom sem. Te sem vagy az.

– értelek. De pont ezért próbálom neked megmutatni, hogy ahol én vagyok, az mitől másabb, attól ahol te vagy, te voltál. Ne érezd magad feleslegesnek. Biztos, hogy a te születésednek is megvan az oka.

– Igen, persze. Sebeket okozni. Sebeket feltépni. Neked sok arcod van. Te annyira termékeny vagy. én egy hosszadalmas vajúdás vagyok, és néha félek, sokkal nagyobb kárt okozok, amit az ember kibírhat. Te az emberekben rejlesz. A te születésed bárhol is történik, maga a csoda, bár az ottmaradásod sem időtlen, de ha odafigyelsz, sokáig jó dolgod lehet. óvnak, vigyáznak rád. Féltik jelened, jövőd. én a te múltad vagyok, árnyékod, de sohasem érek fel hozzád. érzem, ha megjelensz. Fényhozó vagy, és én a sötétség átutazója, a fény árulója.

– Szeretném hinni, hogy ez is megváltozik, hogy majd a te sorsod is jobbra fordul, vagy te is másként fogod látni a világot.

– Ne foglalkozz velem. én már vén vagyok, ahhoz hogy változzak. Annyi az állandó bennem, hogy megírnak, kiírnak, elmesélnek, kibeszélnek, és a végén azt veszem észre, újra itt kuporgok ebben a sötét világban. Mondd, mi mást adhatnék, ha nem azt, amit látok? Mondd, mit láthatnék innen, ha nem a sötétséget, a félelmet, az iszonyatot? Hogy tudnék hazudni napot, fényt, kéket, szépet, ha nem is láttam soha? Nézd, a kezeimen nem a sors karcolt mély  vonalakat, hanem a sós könnyek marták szét, csontjaim fájnak, a vállamra boruló fájdalmaktól. A te kezeid szépek, hisz hány álmot ringattál már mosolyba. Nem tudom, mi az, hogy nyár, vagy ősz. Nem ismerem a színeket, nálam nincs átmenet. Hiába láttam ezernyi harcot, háborút, benne síró asszonyokat, árva gyermekeket, nem segíthettem rajtuk.

– Akartál?

– Nem tudom, hisz amit nem láttam még soha, arról, hogy mesélhetnék, azt hogy tudnám elhozni? De hidd el, én nem csak nézem, hanem látom, érzékelem is a történéseket, és sajnos sokszor jelen vagyok a nem várt befejezésnél is. Persze, ha te sietsz, ha te időben ott vagy, akkor én is tovább megyek.

– Akkor most eljössz velem, oda, ahol fény van, levegő, színek? Egyszer próbálj meg kilépni abba a világba. Gyere, nehogy kicsússzon az idő a lábam alól.

– Nincs időm veled foglalkozni. Nekünk nincs egy időnk, nincs egy terünk, egy sorsunk. Nem haladhatunk egymás mellett, mint a sínek. Az én utamon kisiklik a vonat. A te utad végtelen szép. Nekem nem ott van az otthonom, ahol a tied. Nekem nincs is otthonom, csak zugok vannak, rejtett mélységek, szakadékok, fals zenék, néma, társtalan magányok. Velem soha senki nem akart játszani. Most menj, fáradt vagyok. Csukd be az ajtót. Fázom.