„…A n?k használtak, de érzés nélkül, csak úgy, mint a perverzek egy állatot. Te vállat vontál és szeretted ?ket. S mégis, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen, valami halhatatlan, valami torzan fönséges. Igen, barátom, ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejezni azt. Tehát m?vész voltál. Tudom, fütyülsz reá; mégis, így tisztelgek emléked el?tt.”
(Márai Sándor: Egy halotthoz, részlet)
„A nevem, Don Juan DeMarco… Én vagyok a világ legnagyszer?bb szeret?je… Több, mint ezer n?vel szeretkeztem. Egyetlen asszonyt sem hagytam kielégítetlenül. Én sosem használtam ki egyetlen n?t sem. Gyönyörrel ajándékozom meg ?ket, ha arra vágynak. Természetesen a legnagyobb gyönyörrel, egész életükben.
Vannak asszonyok, finom vonásokkal… a hajuk, különösen selymes, és a fülük vonala, hasonlatos a kagyló alakjához. Ezeknek az asszonyoknak az ujja éppolyan érzékeny, mint a lábszára. Az ujjuk hegye éppolyan finoman érz?, mint a lábuk. És ha megérintem ujjuk forgóját, az olyan, mintha a térdüket simogatnám, és ez itt, az ujjuk lágy, húsos párnácskája, olyan, mintha a combjukat simogatnám. És végül, minden n?, megoldásra váró rejtély, ám egy n?, semmit sem rejt el, egy igazi szeret? el?l. A b?re színe elárulja, mit kell tennünk. A piruló rózsához hasonlatos halvány rózsaszín arra vár, hogy kinyissuk szirmait a napsugarak melegével. A vörösek sápadt, szepl?skés b?re…, a kéj partot ostromló hullámát hívogatja, hogy felkavarja a mélyét…, és a felszínre hozza a szerelem habos gyönyörét. Bár nincs metafora, amely pontosan leírhatná a szeretkezést, ám a legjobb hasonlat szerint olyan ez, mintha egy ritka hangszeren játszanánk. Vajon egy Stradivari heged? ugyanolyan elragadtatottságot érez-e, mint a heged?s aki tökéletes hangot csal ki, a szívéb?l? Minden igazi szeret? tudja, hogy a legnagyobb kielégülés akkor jön el, amikor az extázisnak rég vége már és ott látja maga el?tt a virágot, amely kinyílt az érintése nyomán…” – hangzottak még szavaim a rólam készült filmben, 1995-ben. Mára a helyzet úgy áll, hogy akkori álláspontomon, el?re nem látható módon változtatnom kellett.
Mindig úgy hittem, hogy a szerelmem m?vészetét úgy éri el egyszer a vég, hogy hódítási kedvem eltörli és aláássa majd az egyetlen, igaz, sírig, s?t egészen pontosan annál is tovább tartó szerelem, de semmiképp sem úgy, hogy a n?k egyszer?en megsz?nnek tovább n?nek lenni. Hová fajult ez a világ, melyben a szerelem már nem m?vészi tevékenység és isteni tudomány, hanem közhely, pótcselekvés, szám?zött utópia, s melyben a tökéletes szeret? kedvét nem az töri le, hogy teste megfakult, lelke pedig elfáradt a sok szeretésben, s így képtelen már a csábításra, hanem az, hogy csábításának nem talál tárgyat, mert a n?, a szerelem mindenkori életre hívója nem szomjazza már a szerelmet, és nem vágyik arra, hogy meghódítsák, s?t azzal sem tör?dik, hogy mit jelent valójában n?nek lenni?
Mostanra ugyanis a n? alapvet?en el?nyös tulajdonságai a visszájukra fordultak. Nem n? ? már, mert nem vonzó, csak szereti, ha annak nevezik, nem ragyog szépsége, csak magára festi a szépség leutánzott mázolmányát, nem kell meghódítani, elég, ha valaki patrónusa lesz, s ? máris átadja magát, de belül teljesen üres. A szeretkezés szerelmi élményéb?l steril szexualitást csinál. Sokkal inkább foglalkozik azzal, aki lenni akar, semmit azzal, ami benne rejlik. Elszokott az érintés értelmét?l és a lélek által történ? megérintettségt?l is, s mint ahogy az irodalmi m?veket sem állításaik igazságtartalma, hanem az azok megvilágítására használt szépirodalmi metaforák és stílusjegyek teszik hitelessé, a n?t sem az emeli a szépség megtestesít?jévé, amit állít magáról, hanem amit kisugárzásán keresztül szelleme tükröz. A n? pedig olyan lett, amilyenné lenni tudott és akart, s nem amilyenné a világ tette. Régen még lehetett egy n?nek ilyen verset írni, mert nem csak a bujaságot és a fülledt erotikát fedezte fel benne, hanem a szerelem szentségét is:
El?ször szemedet adtad
majd a hüvelyt kezemnek.
Sokszor sóhajt leheltél szívemre,
majd nyelvemet vezetted.
Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent,
csíp?ddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet.
Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége,
harapás, gyengéd csecse-becse.
Testedre a duzzadt borzongás terült,
arcod volt a tisztán zuhanó vízesés.
Füled gyöngyöz? hullámba borította testem,
de közben halkan szólt a kékség,
a jöv? tragédiája, s a múlt.
Szíved viasza ráégett estémre;
Így lettem én híd,
gyönyöreid és kínod közt.
S ma még lehet a n?nek ilyen verset írni, de ez ?t már egyáltalán nem érdekli:
Lüktetésem leszálló ágára fut.
Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,
idegen át nyíló lidérces kaput,
bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.
Tétlenségébe sápadt a teremtés.
Hagytad és a véletlennek sorsa lett.
Bánat viharába szakadt halk sejtés
égette fel üt?ered: vágy és tett,
melyen át bolygód közepébe estem,
s kívántam az enyhet adó kötelet
mi visszahúz vagy felfüggeszti testem,
ha már érzésem lelkedre festetett
s mégsem találna rá most vigaszt a szó,
mely mindenre hat s mégsem mindenható.
Nem szavakra, féltésre, tör?désre, igaz bókokra szomjaznak ?k, hanem dicséretre, még akkor is, ha az nem ?szinte, más szóval hamis.
Mikor Hamvas e sorait olvastam, szentségtörésnek véltem. A szerz?t bolondnak tituláltam, a könyvet a falnak hajítottam.
„A n?k iránt kezdett?l fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem.
Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az els? náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az els? közvetlen tapasztalatom, amit egy n? közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hullavér?ség. Minél inkább n?, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sért?dékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az ?rület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná ?ket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ?k szerelemnek. Ezt az er?tlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendít? érzelmi szegénységet. Ezt az ijeszt? didergést. Ez a n?i erotikában a hüll?szer?en h?vös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéb?l egy kortyot ihattak.” (Hamvas Béla: Unicornis, részlet)
Most mit mondhatnék én erre? Egyetlen szavát sem tudom cáfolni. Már nem. Kegyetlen hisztéria az egész. Ennél visszásabb tragikomédiát még Shakespeare sem tudott kifakasztani magából. A n? nem ilyen, a n? ilyen lett. Nem, nem vagyok hímsoviniszta. Ezt egyértelm?en tagadnom kell. A n?i nemnél jobban semmit sem becsülök. Apja és ?rz?je vagyok, ? az én szerelmetes leányom. De hangsúlyozom, a n?! Nem az, amivé lett!
Tartozom egy vallomással! Igaz, életemben minden n?t csupán egyetlen éjszakán át szerettem, de csak azért, mert egyébként az összesbe együtt voltam szerelmes. Erre egész korán ráébredtem. Mivel pedig magamat megosztani nem tudtam, ahhoz hasonlóan, ahogy Krisna részesítette házastársi örömökben egyszerre tizenhatezer feleségét, csakis úgy tudtam eljárni, hogy szerelmem tárgyait minden egyes éjjel, külön-külön, fáradhatatlanul szolgálataimban részesítettem. Igen ám, de az id?k folyamán, szép lassan valami megdöbbent? dologra lettem figyelmes! Mégpedig arra, hogy már nem is én nem tudom egy éjszakánál tovább szolgálni hölgyeimet, hanem épphogy ?k nem kívánják meg ezt t?lem. S?t, még csak egy teljes éjszakára sincsen szükségük. Egy id? után csupán már csak addig foglalkoztattak, amíg vágyaik kielégülést nem nyertek. Vágyaiknak pedig nem úgy hódoltak, ahogy egykoron, vagyis hogy rám hagyatkoztak és engedték, hogy a szerelem legszentebb szentségében részesítsem ?ket, hanem konkrét elképzelésekkel, számomra gyakran már visszataszítónak ható igényekkel léptek el?. Így döbbentem rá, hogy szép lassan, szintre észrevétlenül a korábbi szerelmi aktus puszta szexualitássá alacsonyodott. Rendkívül nehezen ismertem fel és be ezt. A végtelenségig bíztam a n?kben! Szerelmem olthatatlan hevében megrészegülve és elvakultan hittem a lelki szeretkezés csodájában.
Mindazonáltal az a n?típus, melyr?l Hamvas is ír, a Srímad Bhágavatam tanulsága szerint szinte egyid?s az emberiség kezdetével. Ez egész egyszer?en a kurtizán típus. A Srímad Bhágvatam számos, gyakran évezredekkel ez el?tt megesett történetet beszél el, melyekben éppen ilyen n?k csábítottak el végtére is hozzám hasonlóan gyanútlan, a vágyaiknak és a szerelemnek enged? férfiakat. Az ily módon b?völetbe esett férfiak, királyok, bölcsek aztán olyan, akár évszázadokig tartó b?völetbe estek, mely által megfeledkeztek világi kötelességeikr?l, kés?bb életük küldetésér?l is, mígnem aztán a n? a varázst kedvtelései kiélésével egyik pillanatról a másikra megszakította, nyomorba döntve és eltaszítva magától a férfit. Nem volt ez más, mint egyszer? macska-egér játék, épp csak azzal a különbséggel, hogy az egér mindvégig elhitte, hogy ? a macska. Miután azonban az egeret a halál küszöbére hajtotta, és teljesen kivéreztette, a macska új prédát keresett magának.
Igen, ez a n? macska tulajdonságokkal rendelkezik. A macska ahhoz ragaszkodik, aki az ételt adja neki, nem pedig ahhoz, aki a gazdájának hívja magát (vagyis, aki neveli, gondozza, otthont ad neki). Mindig oda húz, ahol több szeretetet kap, vagy ahova érdekei hajtják. A macska hétköznapi jellemvonása az, hogy szemtelen és rafinált, a kedvesség általában csak akkor jellemzi, ha szeretne valamit. És végül, de nem utolsó sorban: mindig nyávog! Éppen ebben tér el attól, amit Joó Violetta A n? mágiája és felel?ssége cím? írásában a n? eredeti min?ségére és természetére vonatkozólag megfogalmaz: „A n? képessége a befogadás (információ befogadás), elfogadás, odaadás és a teremtés, (materializálás). A n? arra született, hogy befogadni, megnyílni, szeretni, a szeretet által önmagát tudatosan átadni, a szeretet által egységet (párkapcsolati, alapított családi egységet) létrehozni, teremteni, szülni, újjászületni képes legyen.” Ez a fajta n? volt a védikus irodalom szerinti, az alaptermészetével összhangban él? n?. És ezt a n?típust váltotta fel a korábban mellette még csak elenyész? kisebbségben fellelhet? kurtizán típus, a hamvasi képlet által leírható n?. Ma ez a típus a többségi n?, az eredeti pedig a kisebbségben lév?.
A helyzet igen veszélyes! Hiszen, ahogy a védikus és számos más vallásfilozófiai rendszer kinyilatkoztatja, az anyagi világ és azon belül is a földbolygó mindenkoron a n?i min?séget képviseli. Elég csak a Földanya kifejezésre gondolni, „a magyar nyelvben is igen hasonlít a két szó: anya és anyag – úgy a latinban is a mater és a materia.” – írja megint Joó Violetta. Amilyen a n? a világban, olyan a világ is. A világ pedig szeszélyes, bizonytalan, viharos, álszent, képmutató, hazug, ravasz, kíméletlen, törtet?, büszke, h?tlen stb.
Lilith a héber hagyomány szerinti els? n?, aki még Éva el?tt lett Ádám mellé rendelve, közös teremtésük alkalmával, Ádám egyenrangú társaként. ? az, aki önhittségében, a függetlenség vágyának következtében Ádám fölé helyezte magát, megtagadta Ádámot és Isten parancsait is, így ki lett ?zve a paradicsomból. Egyes megközelítésekben egyenesen démoni, kéjsóvár, élvhajhász, csalfa, hazug, kés?bb tipikus alvilági démon, aki az ember létjogosultságát elvetette, az erényes asszonyok és gyermekeik gyilkosa lett. Lilith és Éva jellemkülönbsége mutat rá els?ként arra, hogy a n? kétféle lehet, egyrészt a hamvasi n? prototípusa, másrészt ugyanaz, amir?l a Védák beszélnek. A kett? közötti különbség pedig egyszer?en a szabad akarat eredménye. Mindkett? tudja azt, hogy mi a jó, a helyes, az erkölcs?s, a rendes és rendeltetésszer?, de az egyik megtagadja azt, a másik nem. Amelyik megtagadja, azért teszi, mert ráébredt, hogy lehet, és ezzel él! A másik is talán, s?t biztos, hogy ráébredt, de ugyanezt nem teszi. Önmagán, uralkodik, önmagát megneveli és a férfival és a világrenddel összhangban él. Nem azért mert a férfi, vagy Isten ezt rótta rá, hanem mert tudja, hogy így helyes.
A világid? jelenlegi szakaszában megint a Lilith-energia, és az ellilithesedett n?típus manifesztálódik, lép uralomra az anyagvilágban. Hogy pontosan mit?l függ ez, nem tudom, illetve tudom, de mint Don Juan, nem tisztem ezt nyilvánosan elemezni és az erre vonatkozó következtetéseimet kimondani. Elég csak annyi, hogy valaha beleszerettem az Évákba, a Lilithekkel pedig most nem tudok, és nem akarok mit kezdeni! Olybá t?nik, hogy ezen a kérdésen az Isten jelen esetben nem segít, nem azokat az id?ket éljük. Évát kétszer teremteni nem lehet, amennyi pedig még maradt bel?lük, csak remélni lehet, hogy jobb sorsra lel, mint az ellilithesedés, vagy éppen az, ha nem talál menedéket, és a kurtizánok áldozata lesz.
Lehetnék menedékük én is, de Don Juanból is csak egy van, és a magamfajta szeret? nem forradalmár, az Évák ügyét egymagában nem tudja a vállára venni. Néha próbáltam felemelni a hangom a kurtizánok ellen, vagy ?ket jobb útra téríteni. Hatástalan volt. A démonok, a züllöttek, a képmutatók, az élvhajhászok, ha egyszer megízlelik az érzéki örömök kéjes ízét, sosem akarnak megválni t?le. Aki pedig err?l le akarja ?ket szakítani, vagy rájuk szól, csúfos megaláztatásokban részesül, nevetség tárgya lesz.
Egészen furcsa és megdöbbent? az, ha már Don Juanra is azt mondják, hogy konzervatív. Én! A megbotránkoztatás, a merészség, a lelki szeretkezés szemtelen és olykor akár komisz, eltántoríthatatlan mestere! Felfújt, dúskebl?, preparált szájú, tetovált, bájaikat büszkén, a b?ntudat legkisebb szikrája nélkül már egészen fiatalon közszemlére bocsátó kurtizán n?személyek, akikkel a szeret? bármit megtehet… Ilyenek igyekeznek kioktatni Don Juant! Ilyenek, akik akár már a piactér közepén, a kíváncsi sokaság szeme láttára hajlandóak volnának közösülni a férfival, ha ezért elegend? fizetséget kapnának, és ha a törvény ezt nem tiltaná. Ezek, akik az igazi szeret? számára már nem jelentenek kihívást, s?t, vonzalmat sem ébresztenek benne. Mert nem kell ?ket meghódítani, éppen ellenkez?leg, nem lehet lebeszélni a kurtizánkodásról.
Rettegés és megbotránkozás tölt el, ha arra gondolok, hogy ezekb?l lesznek az anyák, a család lelkei, a példaképek. A kurtizán nemzedék megszül?i és felavatói. Lehetne mondani, hogy valahol, egy ponton biztosan megnyugvást fogok találni e tekintetben, hiszen én sem élek örökké, az egészet nem kell végignéznem, elég csak a részt. De engem, aki annyi n?t imádott és hódított meg a szerelem legszentebb megdics?ül?seként, a legmélyebb alázattal a n?i nem iránt, fájdalommal és kínnal fog eltölteni minden nap, egészen halálom órájáig.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Szinay Balázs
