Szakember és jóbarát
Furcsa volt a lábára lépni a gipsz eltávolítása után. Olyan bizonytalannak érezte magát, mint egy kisgyermek, aki els? lépéseit teszi meg. Izmai hat hét alatt legyengültek, fárasztotta a járás, és fájt is még egy kicsit a lábszára. Szorgalmasan végezte a gyógytornagyakorlatait, nem szerette ezt a „fogyatékos” állapotot, mihamarabb fel akart épülni. Alig várta a napot, amikor munkába állhatott. A betegszabadság arra azért jó volt, hogy elt?njön egy id?re a kíváncsi szemek el?l.
„Mi lett volna velem, ha nem lennének Enik?ék?” – gondolkozott el. – „Miképp láttam volna el magam, miután kikerültem a kórházból gipszben, ha nem lakhattam volna náluk? Hány és hány ember él egyedül!”
Boldogan bicegett els? nap a munkába. Nem lesz könny? újra belerázódni a kerékvágásba, de hát megszokta már egyszer… Furcsa volt páciensb?l újra n?vérré átvedleni. Dr. Lascu a minap róla vágta le a gipszet, ma ?t kérte meg segíteni. Már a vége felé járt az els? munkanapja, ugyancsak számolgatta a hátralev? id?t, mert kifáradt, amikor újabb ment? érkezett. Kinézett az ablakon. A ment?b?l kiemelt hordágyon egy sínbe tett lábú kislegény feküdt. Kezét egy különös öltözék? fiatalember fogta. Bár kint hideg volt, fels? testét csak ing takarta, lába n?i papucsban volt. „A Coloromból lehet” – vonta le Kati a következtetést a színezékfoltos munkanadrágját látva. Hívatlanul is a sürg?sségire ment. Sejtette, szükség lesz rá.
– Jó, hogy jössz! – örvendett meg Dr. Lascu. – Nyílt törés. Adj egy fájdalomcsillapítót neki, vegyél vért, majd vidd a laborba és intézkedj, készítsék el? a m?t?t! Értesítsd az altatóorvost is! Addig az ápoló átviszi a röntgenhez.
– Kérem, engedje el a gyermeket! Nem férek hozzá – szólt Kati a hozzátartozóhoz. – Ne félj, Öcsi, jó kezekben vagy! – tette hozzá biztatóan. – Apró szúrás, nem több! A törésed mellett meg se kottyan!
Áron a lány hangjára felkapta a fejét.
– Ööööö… – vörösödött el, majd szabadkozni kezdett. – Bocsánat… Nem tudtam, hogy itt van…
Kati csak akkor ismerte meg, mert addig a fiú addig háttal állt neki.
– Ha tudja, mit tett volna? Nem hozza be? – szegezte a neki a kérdést, rá sem pillantva, mert a sérülttel volt elfoglalva. Segített neki szabaddá tenni karját.
– Megígértem, és…
– Állni szokta a szavát. Ennyi még maradt a becsületéb?l – idézte Áron egykori szavait miközben vért vett. – Vettem észre. Most sorsára hagyja, és elszalad, mint a kupamérk?zésr?l? Túl is vagy rajta, kislegény! – szólt biztatóan Jancsihoz, majd elindult a labor felé. Két lépés után visszafordult.
– Még egy ekkora kötöznivaló idiótát, mint ön, életemben nem láttam! Én csak arra kértem, ne keresgéljen többet, nem azt, hogy vállalja, ártatlanul elítéljék! Mondja, vizsgáltatta meg valaha magát pszichiáterrel?
– Voltam kétszer is beutalva… – nyelt egy nagyot.
Katinak elállt a szava. Szerencsére sietnie kellett a laborba, ez jó ürügy volt. Míg intézkedett a m?tét el?készítése érdekében, egyre jobban gyötr?dött az önvádtól. „Hogyan kérdezhettem ilyent? Mi ütött belém? Egyáltalán, miért lettem ideges, csak mert megláttam? Bocsánatot kell kérnem t?le, ha visszamegyek. Vajon még ott találom?” Agya mókuskerékre járt.
Az els? pszichiátria-órája jutott eszébe. Tanáruk egy „bolondos” viccel kezdte el?adását. Amikor kinevették magukat, közölte, ez az utolsó ilyen vicc és ésszer?tlennek t?n? viselkedés, amelyiken még volt joguk nevetni. Az ilyen jelleg? humorról lemondtak abban a pillanatban, amikor magukra vették a fehér köpenyt. „Mindenkinek röpködnek madárkák a feje körül, nektek is, nekem is. Gondoljatok csak azokra a napokra, amikor megjön a ciklusotok… Amikor er?s érzelmek hatása alatt álltok; féltek, ingerültek vagytok, nagy bánat ér vagy akár eufóriás állapotban örvendtek valaminek. Ez a „normálisoknál” múló állapot. Mások nem tudnak segítség nélkül szabadulni t?lük. ?ket betegeknek tartjuk. De hol a határ? Furcsa a mi társadalmunk. Ha valakinek szervi baja van és fáj valamije, környezete azonnal együttérz?vé válik. Ha szintén szervi baj miatt irracionálisan viselkedik, címkézni kezdik, kinevetik, eltaszítják. Ugyanakkor van pszichikai beteg, akinek még szervi baja sincs, csak er?s lelki trauma érte, vagy problémáinak gyökere a neveltetésében, esetleg a stresszben keresend?. Ezek közül is sokan szervi problémákra panaszkodnak. Mert a jelenség megfordítható. A lelki problémák miatt megbetegedhetnek a szerveink.”
„Vajon mi baja lehet?” – tette fel magának a kérdést. A súlyos idegbetegeknek a tekintetére is kiül a betegségük. Ennek a fiúnak az arcán más nem látszott, csak az aggodalom a legénykéért, és a mélységes lelkiismeret-furdalás, mert nem állta a szavát. Megjelent lelki szemei el?tt a három gyászszalag, melyet egykor a zakóján látott. Vajon vele mi lett volna, amikor árván maradt, ha nincs Enik? és Onkel Werner? Túlélte volna ép ésszel? Elég, ha a lábtörésére gondol… A férfi pedig egyszerre veszthette el egész családját… A depresszióban szenved?knek rendkívül alacsony az önértékelésük. ? pedig mélyen belegyalogolt a lelkébe, amikor megkérdezte t?le, kezeltette-e magát a pszichiátrián.
A röntgen el?tt vezetett el az útja. Épp Jancsit tolták ki. Dr. Biedermayer, a röntgenorvos kísérte a hordágyat.
– Ki tette helyre és rögzítette sínnel a sérült lábát? – érdekl?dött. – Mert nem a ment?sök voltak.
– Úgy tudom, a fiatalember, aki behozta – felelte Lascu doktor, aki épp a leletért jött.
– Profi munkát végzett! Lásd a saját szemeddel! – mutatta a képet. – Ki a srác?
– A nadrágján található pecsétek után ítélve coloromi munkás. Gondolom nem volt ideje átöltözni.
– Szabadidejében hegyi ment? lenne? Mindegy, megyek és gratulálok neki.
De már nem volt kinek. Csak egy izgatott huszonöt-harminc éves férfit talált a sürg?sségin, aki Jancsi nagybátyjaként mutatkozott be. Nemsokára az édesanyja is megjelent.
Másnap reggel Mezeinek els? dolga volt hívatni Áront.
– Miért szeleltél el tegnap? Mire észbe kaptam, már nem volt kinek megköszönnöm.
– Miattam esett le a lépcs?n…
– Tán csak nem hibáztatod magad? Mindig ilyen fudri volt. Mondtam is neki, egyszer kitöri a nyakát.
– De ha…
– Na, ebb?l elég! Ha valakinek vezekelnie kell, az én vagyok. Nehezteltem rád, mert összezavartad unokaöcsémet a hármasszabállyal. Neked lett igazad!
– Állandóan rosszul írta fel, úgy, ahogy az iskolában csinálták. Képtelen volt megérteni, miért nem az oldat mennyiségét írjuk a 20%-al egy vonalba, hiszen az 20%-os… Megmutattam másképp, és akkor nem tévesztette többet össze – magyarázkodott Áron.
– Született pedagógus vagy!
– Sokat magyaráztam középiskolás koromban osztálytársaimnak.
– Jancsi nagyon megkedvelt. ?szintén, én is sajnálni fogom, ha majd elmész.
– Én, elmenni? – lep?dött meg.
– Hát, ha majd bejutsz az egyetemre. Remélem tanári pályát választottál.
– Nem – felelte sz?kszavúan Áron.
– Miért?
– Nem vagyok én oda való – vált komorrá az arca. Egy ideig hallgatta a gy?zködést, majd félbeszakította a mérnököt:
– Megyek, várnak a többiek és két tonna só. – Az ajtóból még visszafordult: – Mondja mérnök úr, ki bízná a gyermekét valakire, aki büntetett el?élet?? A tanár nemcsak tanít, hanem nevel is.
Mire Mezei magához tért meglepetéséb?l, becsapódott mögötte az ajtó. „Tényleg megcsillant egy könnycsepp a szemében, vagy csak nekem t?nt úgy?” – merengett a mérnök. – „Beszélnem kell vele nyugodtabb körülmények között” – döntötte el.
Erre már aznap nem került sor, mert tíz óra körül megcsörrent a telefon. A kórházból hívták. Feleségénél a vártnál egy héttel hamarabb beindult a szülés. Azonnal odasietett. Délben betelefonált, boldog apa lett, egészséges kislánya született. Másnap épp szabadnapos volt, ami jól jött. El? kellett készíteni a házat az új családtagnak. Egyébként is három „betege” volt a kórházban, akiket látogatnia kellett. Jancsi lábtörése nagyon nem hiányzott. A fiú rosszul viselte az állapotát. Hisztiket rendezett, hol ez kellett, hol amaz, aztán azt akarta, hogy éjszakára maradjon vele. Másnap folytatta, amíg nagybátyjának be nem telt a pohár, végül ráripakodott. Akkor unokaöccse üvöltözni kezdett, hogy gy?löli, és menjen el.
„Mi lelte ezt a kölyköt?” – morfondírozott. – „A mozgáshiány frusztrálná ennyire? Most, amikor a kis Kinga miatt én is akkora stressz alatt vagyok, nem tudom, miképpen fogok megfelelni az apai szerepnek, akkor teszi ezt velem? Miért?” Költ?i kérdés maradt.
Áronnak zengett fejében a mérnök mondata: „Nagyon megkedvelt.” Biztos várja látogatását… Csakhogy ott van Katóka is, aki az ortopédián dolgozik. Másnapra jött egy ment?ötlete. A lánnyal délel?tt találkozott, ezek szerint délután nem lesz szolgálatos. Majd csak öt óra tájt megy be, a látogatási id? vége felé.
– Na, mit csinál az én kis barátom? – nyitott be a kórterembe. – Ideülhetek?
Megfogta Jancsi kezét, aki annyira kapaszkodott belé, hogy úgy érezte, mindjárt kiserken a vére.
– Mi történt, kisöreg? – nézett a legényke szemébe, melyb?l határtalan fájdalom sz?r?dött ki. – Elhanyagoltak? Mindenki az új családtagért ujjong, s te a hátsó polcra kerültél? Senkit se érdekel a kilencesed fizikából?
Csak egy könnyes szempár helyeselt. Áron egy ideig nézte, majd rájött, ki lehet a „f?b?nös.” Az apja még csak a nevére se vette. A nagybátyja egyfajta pótapja volt. Évekig egy házban laktak. Már azt is megérezhette, amikor megn?sült, és elköltözött a családi házból. Most lett saját gyermeke…
– Attól félsz, hogy nem fog többé szeretni… Mindkett?töket nem szerethet egyszerre?
– Mama is mindig Árpit, Tata meg Anyut pártolja. – válaszolta a fiú.
– És egymást nem szeretik?
– Állandóan veszekednek…
– Neked hány barátod van? – próbálta t?rbe csalni a gyermeki vaslogikát. De Jancsin nem lehetetett kifogni.
– Egy. Peti.
Áron egy is ideig tanácstalan volt.
– Én nem vagyok az? – tett még egy kétségbeesett kísérletet.
– Te feln?tt vagy…
– És akkor engem nem szeretsz?
A legényke egy ideig zavartan hallgatott.
– Anyu is el?ször ahhoz a b?g?masinához ment ma el?ször… – mondta gy?lölettel.
Áronon volt a hallgatás sora. Sohase vallott kudarcot, amikor a húgát próbálta vigasztalni. Elkeseredetten keresgélt emlékei közt, hátha talál egy ment? ötletet. Miközben a legénykét nézte, tekintete megakadt a belekapaszkodó kézen.
– Akkor menjek el? – Szíve nagyot dobbant. Mi lesz, ha azt mondja, igen?
– Ugye te se szeretsz már? – hüppögött.
– Miért ne szeretnélek? – lep?dött meg Áron.
– Mert én rossz vagyok!
Mellbe vágta a válasz. A deja vu érzést?l, túlf?tött kazánként kezdett tombolni benne az adrenalin.
– Ha holnap eljönne a Jó Tündér, és a világ legjobb gyerekévé változtatna, akkor a nagybátyádnak kit kellene szeretnie? Téged, a kislányát, vagy a feleségét?
Jancsi tágra nyílt szemmel nézett rá, láthatóan zavarban. ? mély lélegzetet véve próbálta leplezni örömét. Sikerült zavarba hoznia.
– Ha születik még egy gyermeke, melyiket kellene jobban szeretnie? A kisebbiket, vagy a nagyobbikat?
– Egyformán.
– Lehet? Miként? Ugyanannyit tartja a nagyot is ölben, mint a kicsit, vagy a kicsit ugyanannyit tartja ölben, mint a nagyot annak idején?
– Ugye rossz voltam? Nagyon rossz… – suttogta a fiú b?ntudatosan.
– Szerinted van olyan ember, aki sohasem hibázik? – kérdezett vissza Áron. – Tudod, a feln?ttek, amikor megszületik a gyermekük, kicsit ?k is azzá válnak.
– És rosszalkodnak? – nézett a legényke hitetlenkedve.
– Csak úgy viselkednek, mint te karácsonykor, amikor kapsz egy új autót. Hajlamosak a régir?l kissé megfeledkezni…
– Árpi meg fog nekem bocsátani?
– Te meg fogod neki, hogy elhanyagolt? – fordította meg a kérdést. Mozgást hallott az ajtó fel?l. Egy fehérköpenyes n? állt a küszöbön.
– Azonnal megyek – mondta az órájára pillantva. – Csak elbúcsúzom.
– Egy igaz jó barát többet ér egy szakembernél! – mosolygott rá a n?. – Úgy látom, én itt fölösleges vagyok.
Áron a kit?z?jére pillantott: „Dr. Seregi Veronika, gyermekpszichiáter.”
– Csak egy kérdést még – szólította meg az orvosn?, miután becsukta maga mögött az ajtót. – Ugye van kisebb testvére?
– Volt egy húgom…
– Volt?
– Autóbaleset…
– ?szintén sajnálom.
Bár a doktorn? nem kérdez?sködött tovább, Áronnak nagyot dobbant a szíve, mint amikor a szüleit megvádolták. Zakatolt benne a ki nem mondott kérdés: „Ön megbocsájtott szüleinek?”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
