Vandra Attila : Légzuhatagban II/12.

Mezei Jancsi eltöri a lábát. Nagybátyjának, ki addig pótapja volt, megszületik a kislánya. Jancsi a kórházban féltékenységi jelenetet rendez, elkergeti nagybátyját. Áron ugyan megvigasztalja, de a beszélgetés felkavarja.

 

 

A boríték

 

– Na, hogy vagy kisöreg? Hallottam hírét, hogy mélyponton vagy! – lépett a kórterembe Kati másnap reggel, és a kisfiú ágya szélére ült.

– Már mindenki tudja milyen rossz voltam? – harapott Jancsi az ajkába tenyerével eltakarva arcát.

– Hát… Elment a híred! – nevette el magát a lány, miközben megsimogatta a gyerek buksiját. – Na, ne szégyelld úgy magad! Mással is megesett! Én is kivertem a dilihisztit ötéves koromban, mert nem akartam, hogy a nagynéném férjhez menjen. Amikor megszületett Helmut, az unokaöcsém, én is féltem, hogy többet nem fog jönni még látogatóba se, és engem el fog felejteni. Majd megszületett Réka is. Tényleg ritkábban jött azután, de mentem én hozzájuk. Szerettem oda járni. Ott volt a hatalmas kert, olyan, mint a mesevilág. Én – mint a legnagyobb gyermek a családban -, voltam a f?nök, s nagyon élveztem. Most, amikor árván maradtam, odaköltöztem hozzájuk. ?k lettek a családom.

– De én elkergettem Árpit…

– Nem hiszem, hogy olyan könnyen hagyja magát. Aki igazán hozzád tartozik, akkor is szeret, ha rossz vagy. De te nem is voltál…

– De igen! Megmondta Anyu! Megszidott, amiért ezt tettem vele. Így hálálom meg neki, hogy szinte apám volt… Most, amikor annyi minden van a fején, mert megszületett a kislánya, én pont most…

Kati meghökkent. Most mit mondjon a fiúcskának? Egyértelm?, édesanyja hibát követett el. Szégyellte magát kisfia viselkedéséért, s nem vette észre, mi játszódik le a gyermekben. De miképp mondja ezt meg Jancsinak? Van-e joga beleavatkozni a család „belügyeibe”?

– Most azt gondolod, édesanyád sem szeret majd?

– Rossz voltam… – hüppögött a legényke.

– Dehogyis voltál! Elmondtad neki, mennyire félsz attól, hogy Árpi nem fog többé szeretni?

– Ne-hem!

– Szerintem meg fogja érteni. A szül?k akkor is szeretik a gyermekeiket, amikor haragszanak rájuk. Anyukád azt kívánja, hogy az unokahúgoddal pont úgy szeressétek egymást, mint ? a testvérével. ? vigyázott nagybátyádra, amíg kicsi volt, aztán fordult a kocka, Árpi bácsi lett a te pótapukád. Most te vigyázol majd az unokahúgodra…

Valami arra késztette Katit, hogy az ajtó felé forduljon. Mezei állt ott, és egy ajándékcsomagot tartott a kezében. Egy ideje már ott várakozhatott, feltehet?en nem akarta megzavarni a beszélgetést. Arcára kiült a b?ntudat.

– Visszajövök kés?bb, és beadom akkor az injekcióját – magyarázkodott Kati, majd elindult az ajtó felé.

– Köszönöm szépen – állta az útját Mezei, hálásan a szemébe nézve.

– Jancsi… – kezdte el a lány, de a férfi félbeszakította.

– Tudom. Rájöttem – sóhajtott. – Hibát követtem el. Ráadásul n?vérem az este még meg is szidta. Pedig ? is er?sen féltékeny volt, miután én megszülettem…

– Megtörtént ilyesmi más családban is… – tért ki Kati a további hálálkodás alól, majd tapintatosan kiment a kórteremb?l.

 

Amint Mezei beért a gyárba, els? dolga volt felkeresni Áront.

– Beszéltem Dr. Lascuval, aki megm?tötte Jancsit. Érdekl?dött irántad. Amikor mondtam a neved, azt kérdezte, Xántus doktornak vagy-e a fia.

– Igen. – hajtotta le fejét a fiú szégyell?sen.

A mérnököt els? pillanatban meglepte a reakció. Mi oka lehet szégyellni magát?

– T?le tanultad, miként kell sínbe tenni egy törött lábszárat?

– Igen – feszengett b?ntudatosan.

Egy ideig nézte beosztottját, majd sanda gyanúja támadt.

– Ugye orvos akartál lenni?

– Igen.

A fiú hangjából végtelen fájdalom sz?r?dött ki.

– Elkezdtél már ismételni a felvételire?

– Nem.

Bár a cip?jét nézte, lélegzete elárulta, a sírás fojtogatja.

– Miért nem?

A beszélgetés egy rend?ri kihallgatásra kezdett hasonlítani.

– Csak.

Mezeinek az volt az érzése, a fiú szeretne még mondani valamit. De válasz helyett megfordult, és elindult a kettes szintéziskád felé. Ez a mozdulat deja vu érzést keltett a mérnökben. Hasonló gesztussal hárította el tegnap a tanári pályát.

– Sok ismer?se van édesapádnak a marosvásárhelyi egyetemen is, ugye?

Áron megállt egy pillanatra, de nem fordult vissza. A mérnök utána szólt:

– Jancsit holnap hazaengedik a kórházból. A n?vérem kér, holnapután menj be hozzájuk, segíts neki bepótolni a matekot, kémiát és fizikát.

Azt már nem tudta hozzátenni, hogy marasztalják vacsorára is, mert a fiú megfordult és könnyes szemmel megköszönte. E hálálkodó gesztus annyira meglepte, hogy képtelen volt folytatni. Hiszen ?k tartoznak neki köszönettel! Beszélnie kell a n?vérével. A n?k jobban értenek az ilyesmihez. Hátha ? meg tudja gy?zni.

 

Másnap kora reggel Kati, amint kifordult a 214-es kórteremb?l a folyósón az épp érkez? Dr. Lascuba botlott.

– Míg átöltözöm, hozza be a ma m?tétre el?jegyzett betegeim leleteit – kérte az orvos. – Tudja, kikr?l van szó?

– Igen, Dobrescu Mihai, a 213-as kórteremb?l térdkalácsm?tét, Ilie Maria a 214-esb?l, akinek ki kell venni a csavarokat a lábszárcsontjából, Erdei Géza a 213-asból, a vállával, és Neculoiu Stefan a kisfiú a 215-ösb?l, akinek a tenyerében az ínszalagot kell megm?teni. Azonnal leszaladok a laborba az eredményekért. Tegnap délben háromkor még nem voltak készen, mert meghibásodott a biokémia analizátor, és épp javították. Azt ígérték, ma reggelre készen lesznek a leletek – felelte Kati.

Amikor öt perccel kés?bb visszaért, az orvos már megkezdte a vizitet. A 213-as kórteremben találta meg, épp az egyik m?tétre váró beteggel beszélt. Amikor Dr. Lascu átfutotta a leleteit, kifakadt:

– A vércukorszint hol van?

– Én is észrevettem, még a laborban – felelte Kati. – Amikor számon kértem, Mileané, a vegyész el?vette a kérést, amit a doktor úr írt. El tetszett felejteni a vércukorszintet is felírni.

– Mit csinálunk, megm?tjük anélkül? – nézett Dr. Sima kollégájára.

Dr. Lascu habozott. Ha nem m?ti meg ma, akkor az egy elvesztett nap a kórházban, melyr?l számot kell adnia. Most már kés? más beteget is el?készíteni. Ugyanakkor…

– Mikor mérték meg utoljára a vércukrát?

– Úgy egy éve, kett?… – mondta az ötvenkét éves kövér férfi. – Normális volt. Nem vagyok cukorbeteg.

A két orvos ismét egymásra nézett. Mindketten arra vártak, hogy a másik mondja ki, valószín?tlen, hogy nagyon magas vércukorszintje legyen a betegnek. Igaz, az el?írások szerint kötelez? megmérni a m?téti kockázatok kizárása érdekében, de a cukorbaj is csak súlyosabb esetben komoly veszélyforrás, s ha a beteg sem tud róla…

– Doktor úr, jöjjön csak ide közel! – szólt Kati, Dr. Lascuhoz. – Szagolja meg a beteg leheletét!

Az orvos, amint egészen közel ment a beteg fejéhez, elsápadt. A m?tétre váró beteg leheletének acetonszaga volt.

– Mennyi folyadékot iszik? – fordult a beteghez.

– Sokat. Állandóan szomjas vagyok, úgy érzem folyton száraz a szám. És mivel sokat iszom, gyakran kell a WC-re is mennem.

– Fogyott az utóbbi id?ben?

– Öt-hat kilót. Örvendtem is neki… Egy hónapja még alig tudtam bekötni a cip?met…

– Szédül?

– Amikor leestem, és megütöttem a térdem, akkor is…

– Kati, azonnal vegyél t?le vért, vizeletpróbát is vigyél a laborba! Sürg?sség! És szólj be a belgyógyászatra, kérd meg valamelyik kollégát, hogy jöjjön át és vizsgálja meg! M?tét elhalasztva! Ennek a betegnek acidoketózisa[1] van![2]

A laboreredmény aztán igazolta a feltevést. A vércukorszint 650 mg/dl volt, a normál érték hatszorosa. Csoda, hogy nem volt kómában. Ha megm?tik… Dr. Lascu elismer?en nézett Katira.

– Mondja, kollegina, még nem gondolt arra, hogy orvos legyen?

– Szeretem amit csinálok – kerülte meg a lány a választ, de nem nézett a f?nöke szemébe. Az orvos átlátott a szitán. – Miért adta fel? Nekem is csak másodszorra sikerült a felvételim. Miért nem kér segítséget? Kár lenne megrekednie egy középkáder szintjén. Többre képes ennél. Kiváló gyermekorvos lehetne önb?l. Sok szakmailag jól felkészült orvos bukik meg, ha gyermekekr?l van szó. Amint észrevettem, önnek külön érzéke van ahhoz, hogy gyerekekkel foglalkozzon.

A hallgatás igazolta az orvos feltevését. Kérdése telibe talált. A lány gyermekorvos akart lenni. A csend már kezdett terhessé válni. Végül Kati szólalt meg:

– Amíg törött lábbal ágyban feküdtem, el?vettem a tankönyveimet. Az elmélet megy, de a feladatok… Kiszámoltam, hogy a pótórákra rámenne több mint a fél fizetésem. Nem várhatom el nagynénémékt?l, hogy eltartsanak, f?leg mióta nagybátyám munkanélküli lett. A Traktorgyárban dolgozott, amely cs?döt mondott. Ha legalább tudnám, sikerül… de kiadjak annyi pénzt hiába…

Ez a válasz mellbe vágta az orvost. Hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Amikor annak idején ? elbukott a felvételin, szülei mindent megmozgattak, csakhogy segíthessék. A pénz nem számított. De ez a lány árva. Azt se tudta, miként reagáljon erre. A f?n?vér hangja mentette meg a szorult helyzetb?l. Várták a m?t?ben.

Katit is felkavarta a beszélgetés. Az utóbbi id?ben már kezdett belenyugodni, hogy úgysem képes felkészülni. Ám az orvos szavai megint eszébe juttatták régi vágyát. Végezte a munkáját, de gondolatai messze jártak. Még a f?n?vér is észrevette, és rászólt, ne álmodozzon.

Lassabban telt a napja is, mint máskor. A munkájával is nehezebben haladt. Nem készült el idejében a zárójelentésekkel sem. Kérte is a bocsánatot Mezeit?l, f?leg el?tte szégyellte magát, mert tudta, hogy a felesége is aznap hagyja el a kórházat. Végül kész lett Jancsi papírjaival is, aláíratta az orvossal, majd bevitte a kórterembe. Nem értette, hogy a férfi miért settenkedik körülötte.

– Kérem, fogadja el! – próbált Mezei a kezébe nyomni egy borítékot.

– Szó se lehet róla! – lökte el a kezét.

– De hát annyit tett Jancsiért, akkor is foglalkozott vele, amikor… – utalt a fiúcska lelki válságára.

– Nem! Nem! Nem! – szabadkozott ijedten. A hálapénzb?l nem lett semmi. A helyzet kezdett nagyon kényelmetlenné válni, mert a kórteremben már mindenki ?ket nézte. A hangoskodásra a kórterem el?tt elhaladó Dr. Lascu is felfigyelt, és kíváncsian benyitott. Azonnal átlátta a helyzetet. Kati olyan lett, mint a f?tt rák.

Az orvos mindkettejüket a dolgozószobájába hívta. Mezeinek a torkában dobogott a szíve. „Na, ezt elintéztem! Még kellemetlenséget is okoztam ennek a kedves teremtésnek! Miként fogom ezt elsimítani?” – gondolta. Amíg ezen töprengett, az orvos megszólította.:

– Mérnök úr! Ha mindenáron hálás akar lenni a kolleginának… Felvételizni szeretne az orvosira, és elakadt a fizika és kémia feladatokkal. Tudom, most szült a felesége. De ha esetleg…

 

[1] A súlyos cukorbaj szöv?dménye, mely a felborult metabolizmus következménye. A szervezetben egyrészt a mérgez? aceton gy?l fel (ketózis), másrészt a szervezet elsavasodik (acidózis), mely súlyosabb szöv?dmény, mint a cukorszint növekedése. Ha nem kezelik, idejében, a beteg kómába kerül, majd meghal.

[2] Megtörtént eset, egy pályakezd? n?vér figyelt fel a m?tend? beteg körül terjeng? aceton illatra. Azóta elvégezte az orvosi egyetemet, és n?gyógyász lett bel?le.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 757 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.