Kati, miután rendet rakott, el?készítette íróasztalára a könyveit, füzeteit, meg a felvételi tesztes könyveket. Felhozott egy széket Rékáék szobájából, mert kett?re volt szükség.
Még egyszer végigszaladt a polcokon a portörl?vel, kiszell?ztetett, majd megigazította a két széket. Mindig kényesen vigyázott a rendre, már abban a korban is, amikor a lányokra ez még nem jellemz?. Néhány paskoló mozdulattal fellazította a díszpárnát az ágyán, majd ránézett az órára. Még huszonöt perc. Amíg megérkezik, talán olvashatna…
– Kati, telefonon keresnek! Schuster Emma az – szólt fel Enik?. A nagy korkülönbség ellenére barátság szöv?dött közöttük. Mióta bejelentette klubtársainak, hogy nem kézilabdázik többet, már csak vele tartotta a kapcsolatot.
– Negyvenéves leszek jöv? héten. Eljössz szombaton a szülinapi bulimra? Én is visszavonulok – jelentette be barátn?je.
– Természetesen, köszönöm a meghívást! Miért hagyod abba?
– Rég megfogadtam, ha a negyvenet betöltöm… Vén satrafa vagyok már – felelte kesernyésen nevetve. Még váltottak néhány szót, majd Emma elbúcsúzott.
Amint letette a telefonkagylót, nagynénje szólt neki:
– Szaladj el a boltba, és vegyél valami h?sít?t! Jól fog esni óra közben. Még van id?.
Alig tette ki a lábát, máris csengettek. Enik? félrehúzta a függönyt. A jellegzetesen csapott homlokzatú szász ház hatalmas kapuja el?tt, egy magas, barna fiatalember várakozott. A bal kezében tartott reklámszatyor alakján látszott, hogy könyvek lehetnek benne. Miközben leemelte a szegr?l a kapukulcsot, el?bb a csörg?órára pillantott, majd kifelé menet megnézte a faliórát is. Mindkett? tíz perc híján ötöt mutatott.
– Guten tag! Ich bin Áron – mutatkozott be illend?en, de olyan kiejtéssel, mely elárulta, hogy német tudása feltehet?en itt ki is merült.
– Szervusz. Königsbergné vagyok, Kati nagynénje – fordította magyarra a szót Enik?, alig látható mosollyal nyugtázva az igyekezetet. – A férjemmel is beszélj nyugodtan magyarul, és anyósom is ért egy keveset. Az unokahúgom azonnal jön.
– Elnézést, – pirult el zavartan – kicsit hamarabb érkeztem.
– Gyere be nyugodtan, a kutya meg van kötve. – intett Enik? az udvar vége felé.
Belépett a kapun, majd körülnézett. A kertajtó mellett hatalmas farkaskutya rángatta a láncát, közben vérfagyasztó hangon adta tudtára a közeled?nek, hogy a háromnyelv? felirat, mely szerint a kutya harap, nem tévedésb?l került a kapura.
– A bátyám kutyája volt, ? szabadon tartotta. Mióta itt van, hívatlan személy ide be nem teszi a lábát. Nem szereti, ha meg van kötve, de muszáj, ha látogató jön. Néha még én is félek t?le. Helmut egyszer nagyon kihozott a sodromból, felkaptam egy fakanalat, de még miel?tt használhattam volna, Bodri kitépte a kezemb?l és a földre döntött. Ott vicsorgott fölöttem, amíg a gyermekek ki nem szabadítottak.[1] Kati akkor nem volt itthon, csak rá hallgat igazán.
Áront nem hatotta meg a hátborzongató hang. Lassú léptekkel közeledett a kutyához, miközben kedvesen beszélt hozzá. El?bb az ?rjöng? ugatást hagyta abba, fogát mutogató vicsorgásra cserélve, majd a láncát is egyre kevésbé rángatta. A fiú felmérte a porban hagyott nyomokból, meddig ér el a lánc, és azon kívül megállt, majd leguggolt.
– Vigyázz! – szólt rá Enik?, majd közelebb ment, mintha ezzel kivédhetett volna bármilyen szerencsétlenséget. Áron ránézett. A n? megértette a pillantást. Kezét a vendég vállára téve mondta a kutyának:
– Jó barát…
Bodri, mintha erre a szóra várt volna, abbahagyta a vicsorgást, hasra feküdt, és farkcsóválással jelezte barátságosságát.
– Ügyes kutya vagy. Szép kutya… Jó kutya… – nyújtotta óvatosan a ház?rz? felé a kezét, megsimogatta a „fenevad” nyakát, majd a fejét is. Egyik térdét a földre helyezte, majd Enik?re nézve megkérdezte:
– Elengedhetem?
– El… Na, még ilyent se láttam. Te igazán értesz (?) a kutyákhoz.
– Nagymamámnak volt egy hasonló farkaskutyája. Véreb volt a neve, melyre rá is szolgált. Miel?tt odakerült, nagymamámat kétszer is kirabolták. Utána egyszer sem. Én meg is lovagolhattam, a fülét is meghúzhattam… Nem sokkal élte túl nagymamámat.
Felállt, majd követte az asszonyt a házba, miközben Bodri boldogan körberohanta az udvart, szabadulását ünnepelve.
– A manzárdszoba az övé. Menj fel nyugodtan, foglalj helyet, amíg megérkezik. Ne vedd le a cip?det! F?zzek egy kávét?
– Ööö… Nem kérek, köszönöm – felelte feszélyezetten, majd miel?tt még valami mással is megkínálták volna, felsietett a csigalépcs?n.
Fent egy nyitott ajtajú manzárdszoba várta. Amint belépett, körbenézett. Kétajtós ruhásszekrény az ajtó mellett, az ágy, melyre ráhajolt a fal, mellette éjjeliszekrény, szemben íróasztal és két szék volt minden bútor az apró szobában. Így is alig maradt szabad hely. Az ágy fölötti egyetlen ablak nem engedett be elég fényt, így nappal is fel kellett kapcsolni a villanyt. Csak a virágváza és az ágyra kiállított babák utaltak arra, hogy itt lány lakik. Nem volt benne se toalettasztal, se tükör, feltehet?en a tervez?je más célt szánt neki eredetileg.
Szemrevételezte a kikészített könyveket és füzeteket, majd helyet foglalt az egyik széken, háttal az ajtónak, és türelmesen várta tanítványát.
A telefonbeszélgetés, Emma visszavonulásának híre, Katiból el?csalta az emlékeket; megismerkedésüket, a mérk?zést, a sérülését, a bekuglizott labdát, az örömmámort, majd a srácot a lelátó tetején. Már megint gondolatai központjába került a rejtélyes fiú, aki molesztálta a parkban és aki állandóan felbukkan az életében. Az, akit olyan csúnyán megsértett a kórházban, aki képes volt börtönbe menni, csakhogy betartsa a neki tett ígéretét, és aki azon a néven szólította, amelyen csak a hosszú évekkel ezel?tt elveszített édesanyja… „Ennyi még maradt a becsületemb?l. Ennyi maradt” – visszhangzottak benne a szavak. Vajon miért foglalkoztatja ennyire ez a titokzatos srác?
Amint teli szatyorral a kezében a házba lépett, Enik? kiszólt a konyhából:
– Tedd le amit hoztál, majd én felviszem nektek tálcán. Már vár rád.
Miközben sietve a fogasra akasztotta kabátját, az órájára pillantott. „Még csak öt óra lesz öt perc múlva.” Gyorsan helyre tette a cip?jét, felkapta a kötött házi papucsát, majd sietve indult a szobája felé. Amikor nesztelen léptekkel, a lépcs? háromnegyedéhez érve már belátott a nyitott ajtón, földbe gyökerezett a lába. Íróasztalánál, a nyitott ajtónak háttal nem más ült, mint a rejtélyes fiú.
„Ilyen nincs! ?t küldte hát Mezei úr maga helyett? Azzal érvelt, hogy náluk újszülött van a házban, ezért nincs ideje. Megbízhat a srácban, de ha mégsem válna be, akkor megígéri, hogy majd ? segít.” Sebesen kerget?ztek gondolatai.
„Mondja, vizsgáltatta meg magát valaha pszichiáterrel?” – „Kétszer voltam beutalva” – emlékezett vissza a pillanatra, amikor megsértette a kórházban. Most pedig vele fog együtt tanulni… „Vajon, ha tudom, kir?l van szó, elvállaltam volna?” – tette fel magának a kérdést. – „Nem mondhatom, hogy menjen el. De ciki egy szitu… Bocsánatot kell kérnem t?le a múltkori esetért!” – fogant meg benne az elhatározás, és folytatta útját a szobája felé. Határozottsága csak addig tartott, amíg át nem lépte a küszöböt. A fiú meghallotta léptei neszét, és megfordult.
– Katóka… – futott ki száján a döbbenet.
Kati szíve nagyot dobbant a ”tanár úr” tekintetét?l. Egy szó sem jött ki a torkán. Ám Áron még nagyobb zavarban volt. A szék támlájára támaszkodva állt fel, el?bb jobbra, majd balra tekintve. Talán ? maga sem tudta volna megmagyarázni e gesztus okát. A menekülés útját kereste volna…
Egy ideig szótlanul néztek egymás szemébe. Kati nagyon mulattatónak találta a fiú zavarát. El?csalta bel?le azt a gonoszságot, mely a legtöbb n?n úrrá lesz, ha esend?nek lát egy férfit. „Na, most hova menekülsz?” – harapott az ajkába, nehogy kimondja, de egy halvány mosolyt nem tudott elrejteni.
– Én… – kezdte Áron a magyarázkodást, de a lány belefojtotta a szót:
– Azt hiszem, ha be akarok jutni az egyetemre, kénytelen leszek felmenteni magát az ígérete alól – kuncogott. – Úgysem lehet betartani. Hiába költöztem el a szül?városomból és hagytam abba a kézilabdázást is. Rosszabb, mint a szamárbogáncs!
– De én…
– Tudom! – „Még a börtönbe is hajlandó volt menni, csak betarthassa ígéretét” – akarta mondani, de a torkában hirtelen n?tt gombóc nem hagyta megszólalni. Szája szélér?l azonnal elt?nt a pajkos mosoly, szeméb?l is a huncutság. Földre szegezett tekintettel folytatta: – Elnézést, amiért múltkor a pszichiátriára küldtem. De ilyet többé ne tegyen, inkább szegje meg fogadalmát…
– Nem sértett meg. Tényleg ápoltak ott kétszer is. Még mindig járok terápiára.
Ett?l Kati kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A kínos pillanatot tálcán megcsörren? poharak hangja zavarta meg. Enik? hozott nekik h?sít?t, de Kati az ajtóban állt, nem tudott bejönni. A lány kénytelen volt szorosan Áron mellé lépni, kínosan ügyelve, nehogy hozzáérjen. Égett az arca, mert nagynénje feltehet?en meghallotta az utolsó mondatot. Ismét leégette a fiút…
Három személy abban a kicsi odúban elég nyomós érv a „harmadik kerék” távozásához. Enik? az ajtóból visszafordult:
– Bemutat… Ti ismeritek egymást?
Erre most mit lehet mondani? Mert se igent, se nemet. Kati feje fölött Damoklész kardjaként jelent meg a jöv?. Ha elmegy, és megkérdik kicsoda, mit fog mondani? „Tudjátok, ? egy huligán, aki egyszer molesztált a parkban, azóta sem tudok szabadulni t?le. Megjárta a pszichiátriát, és képes lett volna ártatlanul börtönbe menni, annyira nincs ki a négy kereke. Mezei mérnök úr pedig pont ?t küldte. Jaj, nem!”
– Ööö… Már találkoztunk – nyögte ki Áron.
– Akkor miért magázódtok?
Kati gondolatban a Fennvalóra nézett. „Vajon milyen f?benjáró b?n miatt vezekel?” A címzett értékelhette a fohászt, mert nagynénje úgy döntött, hogy nem várja meg a választ, hanem magukra hagyja ?ket. Unokahúgának viszont minden haja szála külön égnek meredt attól a gondolattól, hogy este el kell mesélnie.
– Izé… Be sem mutatkoztam még. Xántus Áron vagyok.
– Tudom. Mezei mérnök úr mondta a nevé… a nevedet, amikor szólt, hogy elvállaltad a feladatot. – váltott át tegez?désre Kati „Csak azt nem tudtam, hogy pont rólad van szó” – tette hozzá gondolatban. Talán így a magázódásról nem kell számot adnia, miután elmegy. – Te is tudod a nevemet „de meghalok a kíváncsiságtól, honnan…”
Elkerülte a kéznyújtást, csakhogy ezáltal szentesítette a „Katókát”. Még édesapjának sem engedte meg, hogy úgy szólítsa, ehhez csak édesanyjának volt el?joga. Ám, ha el?ször nem szólt…
Áronnak sem mozdult a keze, így a befejezetlen bemutatkozással újabb patthelyzet alakult ki. Egy tipikus férfinak ilyen helyzetben egyetlen megoldása van:
– Azt hiszem, a kémiával kezdünk.
Miközben tanultak, a lány feje fölül fokozatosan elt?nt Damoklész kardja, de abban a pillanatban, amikor befejezték, már ismét ott csüngött. Szorongó szívvel kísérte ki. Halványlila g?ze se volt arról, hogy mit mondjon Enik?éknek a találkozásról. A végén már fel sem fogta, mit mondott búcsúzóul a srác, csak a „Szervusz Katóka” riasztotta fel merengéséb?l. „Mondd meg neki, ne szólítson többé így!” – mondta egy bels? hang, miközben a kapuig értek. A fiú már kilépett az utcára, amikor utána szólt:
– Miért pont Katóka? – Jó ürügynek t?nt, hogy még ne menjen be. Amúgy is fúrta az oldalát a kíváncsiság.
– Sokféleképpen lehet a Katalint becézni – fordult vissza Áron elvörösödve, miközben kerülte a lány tekintetét. – Kett? igazán szép közülük. A húgomat egykor úgy becézgettem, hogy Cica-mica-Katica.
– Egykor… – érzett rá a lány az elejtett szóra. Lelki szemei el?tt megjelent a három gyászszalag.
– Igen…
– Nagyon szeretted, igaz?
– Igen – nézett félre, menekülve az emlékek el?l.
Katókának is nagyot dobbant a szíve a száján kicsúszott szótól, és nem nyugodott meg, amíg vissza nem ért a házba. Az is csak utólag jutott el a tudatáig, hogy Bodri békésen segített kikísérni a vendégét, aki egy fejsimogatással búcsúzott t?le.
Sietve szaladt fel a szobájába, nehogy tekintete Enik?ével találkozzon. A vacsoránál ugyan nagynénje nem kérdezett semmit, de a lány számára ez sem volt megnyugtató, f?leg mert a „hogy mentek a feladatok?” se hangzott el. Érezte a ki nem mondott kérdés súlyát a leveg?ben: „Honnan ismeritek egymást, és mi volt az a feszültség közöttetek?”
Vajon mit gondolhat?
Dr. Lascu viszont nem volt ennyire tapintatos, és kollégan?i el?tt érdekl?dött „tanára” fel?l. Hamar napvilágra került, hogy azonos Xántus doktor fiával, aki sínbe tette Mezei Jancsi lábát, és t?le kérdezte Kati: „Mondja, vizsgáltatta meg magát valaha pszichiáterrel?” Ez a mondat miért hangzott volna el ért? fültanúk nélkül? A n?k pedig n?k, záporozni kezdtek a kérdések. Hiába vette fel a „hagyjatok békén!” sündisznó-pozíciót, csak olaj volt a t?zre.
A kisördög Áronnál is ott járt, hiszen Karl akkor lépett be az ajtón, amikor ismét el?vette a medálját. Bár szobatársa csak alig észrevehet?en csóválta meg fejét, a leveg?ben ott csengett egy hasonló jelenetnél elhangzott mondata „Persze, hogy nem. Ha az lenne, akkor volna igazi fényképed…” Mezeivel való találkozását egy „kizárólag szakmai” válasszal megúszta. ?rangyala pedig tett róla, hogy ne lássa meg a mérnök gyanakvó pillantását.
[1] Édesapám és nagytatám kalandja
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
