A Bodrinak hozott csirkecsontok végleg megpecsételték örök barátságukat. Áron szívesen megsimogatta volna a fejét, de tudta, a táplálkozó kutyához nem ajánlatos hozzányúlni. Így elköszönt t?le, és bekopogott a házba. Felt?nt neki, hogy Réka kaján vigyorral küldi fel a manzárdszobába, de hát a múltkor Königsbergné is… A kétségbeesett sikoly:
— Neeee! Áron, ne menj beee! — már csak akkor érte utol, miután benyitott. Mindenhol széthányt blúzok, szoknyák, az ágyról leráncigált huzat, a sz?nyegen szanaszét hányt füzetek, könyvek, tányér, babák, s az egész szobában szétszórt mogyoró…
Nem id?zött a tabunak megjelölt helyen, hanem szófogadóan megindult lefele a lépcs?n. Kati paprikaszín?re pirulva hebegett valamit a barátn?i látogatásáról, majd felrohant, kapja össze a „tanulótermet.”
— Ilyent még Helmuttal kettesben se tudunk csinálni… — jegyezte meg epésen Réka, aki követte. — Kár volt felporszívózni, kétszer is port törölni. Így kell várni a vendéget? — idézte unokan?vérét.
— Ne merd Hirosimát emlegetni! — fenyegette meg a kis kotnyelest. Inkább segíts! — kapott ölbe annyi ruhadarabot, ahányat tudott, majd begyúrta a szekrénybe a legelérhet?bb polcra, nem tör?dve azzal, hogy esetleg összegy?r?dik.
— Azért jöttem! – felelte a kislány szemrehányóan. — Ez mi? — emelt fel rövidesen az éjjeliszekrény mell?l egy dobozkát.
— Azonnal tedd le! — förmedt rá unokan?vére.
— Hova?
Jó kérdés.
— Öööö … A… tedd a… az éjjeliszekrény fiókjába! — Habogta. Majd, ami biztos az biztos, belökte a fiókot a helyére. Csak hát Rékát se ejtették a fejre. Nem volt ? féléves, hogy a szeme el?l elt?nt tárgy megsz?njön létezni, tovább csigázta a fantáziáját.
— Az mire való?
— Semmi közöd hozzá! – Már rég megbánta, hogy megkérte segítsen rendet rakni.
— A szexhez kell?
Ha már ennyire tabutéma… A menstruációs kellékekkel már tisztában volt. Hallgatás beleegyezés. Tisztában volt ezzel az is, akinek vaj volt a fején, csak nem tudta eldönteni, melyik rosszat válassza. Ha nem szól semmit, eljár a szája. Lehet, nem fut a hírrel azonnal a tizennyolc éven felüliekhez, de elég, ha csak bátyjának meséli el… Ha pedig alkudozni kezd a hallgatásért, évekre el?re elásta magát. Miközben ezen t?n?dött, a hetedik érzéke azt sugallta, pillantson az ajtó felé. Vajon mióta állhat ott Helmut?
— Ha nem fogjátok be a szátokat… — sziszegte.
— Akkor mi lesz? Úgy se mersz megverni, mert megmondunk Anyunak! — feleselt a kislány.
Úgy t?nik, a Königsberger család kiirtását mégse Helmuttal kell kezdenie… Ez a kis pisis máris kezd kamaszodni?
Alig várta, hogy kiadhassa útját a két kölyöknek, mégis úgy követte a lépcs?n Áront, mintha veszt?helyre menne. Na, ha ezt látták volna barátn?i! Abból lenne szívatás! Nem is mondja el nekik. Legalább Enik? ne mérte volna végig! Hogy erre akkor nem gondolt! Nagynénjét se ejtették fejre, mi célból öltözött át… Jesszus! Vajon Áron észrevette a földön a… Jaj, mit gondolhat akkor? Miféle lány ?, ha ilyesmit tart a szobájában? Ráadásul, ha még a földön is volt, akkor nemrég használhatta… Ha pedig mégse gondolt erre, akkor más variáns nem marad, ?t várta vele… Jaj, melyik a rosszabb? Rókát meg fogja nyúzni… Mondta neki, nem kell!
Másra se tudott gondolni. Észre se vette azt a pillantást, amellyel Áron végigmérte. Elkerülte a figyelmét az is, hogy a fiú távolabb húzta t?le a székét, és kerülte a tekintetét is.
— Na, mentek a feladatok? — tért rá a „tanár úr” a prózai dolgokra.
Mit mondjon erre? „Tudod, amikor elakadtam, és tanácsod szerint azt mondtam magamnak: ’Képzeld magad elé!’ — akkor a két mól nátriumhidroxid helyett a te arcod jelent meg lelki szemeim el?tt?”
— Menegettek… — Nesze neked sokszor elképzelt dicsekvés…
— Mutasd a füzetet, amiben dolgoztál…
Természetesen nem volt a sz?nyegr?l sebtében összekapkodott könyvek, példatárak és füzetek között. Kétszer is végignézte az asztalon lev?ket, nem került el?. Egyre idegesebben kereste, a tollát is leverte. Áron miközben lehajolt érte, meglátott egy füzetet az íróasztal mögé beesve.
— Ez az?
— I-i-igen… — pirult el, majd magyarázkodni kezdett.
— Én is rendetlen vagyok… — szakította félbe a fiú.
Hiába volt a biztatás: „Ó, ez egész jól ment!” Katókát nem nyugtatta meg. Gondolatait továbbra is Enik? sokatmondó pillantása, Réka zsarolása, de f?leg az éjjeliszekrény melletti doboz foglalkoztatta. Az lett volna a csoda, ha figyelni is tudott volna. Eleinte még ki-kimagyarázta magát egy-egy „Nem értettem”-el, Áron pedig türelmesen elmondta újra. De a „Figyelsz te egyáltalán?” – már végleg ég? volt. Ebben az állapotban nemcsak a „prózai” dolgokra nem tudott figyelni, hanem azt se vette észre, a szobában rajta kívül van még valaki, aki rémesen zavarban van, és kétségbeesett er?feszítéseket tesz találkozásuk céljára koncentrálni.
Áron a lány nem értemjeit saját zavaros el?adásának rovására írta. A feltételezés nem is volt alaptalan, ugyanis a gyönyör? lány közelségét?l egyre összefüggéstelenebbekké váltak magyarázatai. Érezte ezt ? is, úgyhogy minden „Nem értettem…” újabb „J’accuse!”[1] volt. Az önvád aztán végleg betette az ajtót. Olyan lett, mint a kisdiák, aki mögött megáll a szigorú tanára – kinek még a látásától is kirázza a hideg –, egyre ismételgetve: „Nem jól csinálod, mert nem figyelsz oda, már megint hibáztál!” S pont ezel?tt a lány el?tt égjen le, amiképpen soha még! Végül már dadogni is kezdett. Mindenre a koronát a sztöki… töki… tököm… metrikus tette fel. A kétértelm? szó már tanítványa fülét se kerülte el. Kirobbant bel?le a nevetés.
A kuncogásra Áron felnézett. Katóka szíve nagyot dobbant, elkapta tekintetét, de szeme sarkából észrevette, megel?zték. Beletúrva vállig ér? hajába arca elé vett egy nagyobb tincset, s pulikutyaként sandított a fiúra. Bíbor arcpír, gyöngyöz? homlok, feszült arcvonások látványa fogadta, miközben a „tanár úr” tekintete kétségbeesetten a füzetre meredt.
Miközben zavart magyarázkodás után mély lélegzetet véve még tett egy „csak azért is sikerülni fog” kísérletet, a lány képtelen volt levenni tekintetét arról, ki nálánál is nagyobb zavarban volt. Enik?, Réka valamint az óvszer elt?ntek a ködben, mely egy álomvilágba vezette. Nem halotta a végre helyesen kiejtett „sztökiometrikus egyenletet” sem, a hozzá f?z?d? eleinte koherens magyarázatot még kevésbé. Megbabonázva nézte a tekintetét kerül? arcot.
— Kérdeztem valamit… Te mit nézel? — hozta vissza a valóságba Áron hangja.
— Szép ez a medál a nyakadon! — kapaszkodott egy utolsó szalmaszálba a lány, majd utána nyúlt. A fiú nyakán a b?r érintését?l elöntötte a meleg. – Kinek a képe van benne? – jött rá a medál másodlagos céljára.
— Neeee! — hasított a leveg?be a kétségbeesett hang, miközben megpróbálta megakadályozni, hogy kinyissa. A vékony aranyláncot nem ilyen terhelésre tervezték. Sikerült ugyan a lány kezéb?l kitépni, de a medál leesett, kinyílt és láthatóvá vált tartalma.
Egyszerre nyúltak utána. A medált Áron, Katóka saját fényképét kaparintotta meg. A „ki veszi fel hamarabb” közben összeütköztek, s mindketten majdnem leestek a székr?l. Mindketten felálltak, a lány ösztönösen elzárta a kifele vezet? utat.
— Honnan van? — futott ki a száján, miközben felismerte Róka és Chili vállát a képen. Rájött, honnan vághatta ki. Eszébe jutott a kétségbeesett bocsánatkérés. „Reméltem, ha ön megbocsájt, talán mások is megbocsájtanak…”A fiú állt, leforrázva nézve a földet. Egy ideig hallgattak.
— Miért félsz t?lem? — törte meg a lány a csendet.
— Nem vagyunk mi egymáshoz valók…
— Olyan hülye vagyok? — vágta Katókát mellbe a mondat.
— Sok mindent… nem tudsz… rólam.
— Megjártad a pszichiátriát. Kétszer is. Egyszer, amikor elvesztetted szüleidet. Ember legyen a talpán, aki ezt ép ésszel átvészeli. Nekem szerencsém volt. Itt voltak Enik? és Onkel Werner… Tudom, édesapám meggyilkolásával vádoltak meg. Ártatlanul. Én vagyok rá a legjobb tanú…
Áron még akadékoskodni akart valamit, de a kialakuló vákuum, minden további szónak elejét vette. A vékony blúzon át neki feszül? mell égetett, a nyaka köré tekered? két kar pedig minden ellenállását elmosta. Csakhamar összekulcsolódott a két férfikar is a karcsú háton, majd a fiú keze kezdett felfele kúszni, beletúrt a lány hajába, még er?sebben maga felé vonva a fejét. Ki tör?dött a frizurával? Az évek óta tétlenségre kárhoztatott ösztönök vulkánként törtek fel mindkettejükben, miközben a soha nem gyakorolt „eddig ne tovább” nem tudta elejét venni az elkövetkez? eseményeknek. Eleinte párja hátába maró n?i kéz engedett a szorításból, majd játékosan kezdett csúszkálni lefelé, mintha irányt mutatna. Hamarosan a n?i háton is kezdett lefele kalandozni a fiú keze. A blúz alá tolakodó tenyér érintését?l mindketten megvonaglottak, lélegzetük szaggatottá vált.
Nehéz megmondani, a nyitott ajtón besz?r?d? hang, vagy a térd érintkezése az ágy szélével térítette magához Áront, de egyszer csak eltolta magától a lányt, majd arcát a kezébe temette.
— Jobb, ha megyek… — mondta kis id? múlva, majd elindult lefele a lépcs?n.
Katóka lehuppant az ágyra, könyökét térdére támasztva rejtette el ? is arcát.
— Jesszusom… Nyitott ajtóval… — próbált magához térni a szédületb?l, mely úrrá lett rajta. Soha se képzelte, ennyire elvesztheti önkontrollját. Tényleg ki is tette meg az els? lépést az ágy felé? Gondolatban megbocsátott Rókának az óvszerért… Ha az ajtó be lett volna csukva… Ki tudja?
Áronnak a hallból felhallatszó hangja térítette magához:
— Kiengedsz, légy szíves?
Felugrott az ágyról. „Jesszusom, ki kellett volna kísérnem! Mit gondolhat most?” Megkönnyebbült a tegezést hallva. Tehát nem a feln?tteket kérte meg, de öröme csak a másodperc törtrészéig tartott.
— Van egy zsebkend?d? Ha nem, adok én. Ott a tükör! Így akarsz az utcára menni? — A kis Réka hangja egyszerre volt vádló és kajánkodó.
Ez még mindig jobb volt, mintha Enik? mondta volna, ám a folytatás már egy cseppet se volt biztató.
— Mindenki ennyire meghülyül, ha szerelmes lesz? — Bár a kislány nem mondta ki, ott volt a hangjában az elhatározás: „Akkor én ezt kihagyom…”
Ki kellene kísérnie Áront, kinek kissé nehézen tudna az után a csók után a szemébe nézni, hiszen a fiú is érezhette, ha nem jön meg a jobbik esze, ? talán képes lett volna ott, a nyitott ajtó mellett… Ilyen felületes ismeretség után… A csókot is ? kezdeményezte… Jaj, mit gondolhat róla! De annak a kis nyelves boszorkánynak a kezéb?l is ki kellene mentenie… de így mégsem mehet le. Haja borzos, blúza kilóg, kicsit meg is gy?r?dött, a száján a rúzs elkenve… A szobájában pedig nincs tükör! Jesszus, a táskájában van egy kicsike, de azt a fogason felejtette. Ha Enik? így meglátná, azt hinné… Pedig nem is igaz… ?k csak… Helmut vihogása csak hab volt a tortán. Itt már sürg?s beavatkozásra van szükség, miel?tt a tizennyolc éven felüliek is meglátják a csókolózás nyomait. El? az ötfogú fés?vel, blúzt megigazítani, hol a nyavalyába van a papírzsebkend?, a rendcsináláskor azt is behajította valahova… Megvan! Törölni egyszer, kétszer, háromszor, isten verje meg a tartós rúzs feltalálóit, végre, már alig fog… Már indult volna lefelé a lépcs?n, amikor:
— Ilyen hamar végeztetek ma? Hogy halad a tanítványod? Ne siess úgy fiatalember, gyere, kóstoljuk meg ez idei boromat! Ebben nincs sem vegyszer, sem cukor!
„Jesszusom! Onkel Werner!” Katókának a b?sz elhatározása, hogy lemegy, azonnal elszállt.
— Öööö… Nem kérek… — próbált Áron hárítani.
— Ó, már úgyis tudjuk, a magdeburgi féltekékkel végeztetek kísérleteket. A nehezén túl vagy. Ennél rosszabb már úgyse következhet. Jó borom van, sokat sütött ezen az ?szön a nap. Tényleg, miért nem akarod megkóstolni? Nem vagy autóval…
— Gyógyszereket szedek…
— Antibiotikumot?
— Nem. Antideprint és amytriptyllint…[2]
„Jaj, nem! Onkel Werner azért hozta a bort, hogy lekáderozza. Jó-jó, most már úgyis minden mindegy, lemegyek, de azel?tt ki kellene találnom egy kimentési stratégiát. Mégse mondhatom: „Elég a kérdésekb?l, Áron hazamegy… de most!”
— Azokat nem csak receptre lehet venni?
— Pszichiáter írta fel… Dr. Szotyori Imola. Voltam beutalva az Eminescuban… Depresszióval.
A beálló beszédes csend hatására Katóka végre er?t vett magán, lesz, ami lesz, lassú léptekkel, mintha fejvesztésre menne, elindult lefele a lépcs?n.
— Akkor legalább egyél egy kis sóstanglit, amíg elkészül a vacsora. Omama[3] sütötte — jelent meg egy tálcával Enik?.
— Nem szeretnék zavarni… — szabódott Áron a menekülés útját keresve.
— Öt személyre f?ztem. Gondolom, mióta a munkásszállóra költöztél, nem ettél rendes ebédet vagy vacsorát. Na, ne szégyenl?sködj, ülj le!
Volt mit tenni? Ezt sértés visszautasítani. Bármennyire is mehetnékje volt, nem abból a fából faragták, hogy udvariatlankodjon, így helyet foglalt. A lépcs?n épp leérkez? Katóka, ha már ennek megel?zésér?l lekésett, de épp nem figyelt rá senki, sietve besurrant a fürd?szobába, hadd hozza rendbe magát. Gyorsan próbált túl lenni a fésülködésen, így két mozdulat után még kócosabb lett. Kétségbeesetten tépte a hajszálait, miközben kint zajlottak az események.[4]
— Hol ismerkedtetek meg? Katit el is felejtettem megkérdezni. Láttam rajtatok a múltkor, meglep?dtetek, amint megláttátok egymást.
„Engedj már, idióta bog!” – dühöngött a fürd?szobában. A remény, hogy a fiú kitalál valamit, azonnal szertefoszlott.
— Ööööö… Izééé… Találkoztunk ismeretlenül a parkban… Molesztáltam… A társaim vettek rá… Szakítottam velük ott rögtön… Másnap bocsánatot kértem… Katóka megbocsátott, de azt mondta, ne kerüljek többé a szeme elé… Nem tudtam az ígéretet betartani… Állandóan összefutottunk… — dadogott. — Áron halott szín?re sápadt. Bár senki sem szólalt meg, a fogadtatás nyármelegét szibériai fagy váltotta fel. — Köszönöm a szíves vendéglátást, de én megyek… Nem akarok zavarni… — állt fel. Senki sem tartóztatta.
A fürd?szobából kilép? Katóka el?bb már a kabátját gomboló fiúra pillantott, kinek tekintetéb?l lerítt a megalázottság. „Hát nekem soha többé nem jár bocsánat? Ezt rólam már az utolsó kenet se mossa le?” Szinte könyörg?en nézett a lányra, osztja-e a feln?ttek véleményét, aki gyilkos pillantást vetett nevel?szüleire, lekapta a szegr?l a kapukulcsot, majd belekarolt sértett párjába, hogy kikísérje.
(Folytatás következik: Megígértem Ilkának…)
[1] „Vádolom!” Emile Zola híres levele, melyet a köztársasági elnökhöz írt a Dreyfuss-perben hozott igazságtalan ítélet kapcsán.
[2] Antidepresszáns gyógyszerek.
[3] A nagymamák szász megszólítása.
[4] Erre van egy jó román szólásmondás: „Ã?¢ara arde, dar baba se piaptÃ?Æ?nÃ?Æ?” Az ország ég, de a vénasszony fésülködik.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
