Ismét légzuhatagban
Hiába volt a boldog nekiiramodás, Áron vegyes érzelmekkel ért a lakására. Egyrészt a végtelen öröm, a csók emléke, másrészt Königsbergék reakciója, amint megtudták, ? kicsoda… Ez pedig a jöv?re nézve nem ígért rózsás kilátást. Amint belépett az ajtón, Karl rápillantott és meglátta a benne dúló vihart. A férfi megvárta, míg levette kabátját és leült az ágyára, majd odavitt egy széket és leült eléje.
– Ki az a lány? – kérdezte a medál felé intve.
Áron kiolvasta szobatársa szeméb?l a mondat ki nem mondott végét: „aki miatt ennyire szenvedsz…” Nagyot sóhajtott, majd beszélni kezdett az els? találkozásukról a parkban, a molesztálásról, a pofonról, mely er?t adott neki a bandából való kilépésre, a bocsánatkérésr?l, a medálba rejtett kivágott fotóról. Elmesélte a hamis vádat, a benne kialakult dacot, és miként élte meg, mikor rájött, hogy társai pont Katóka édesapját ölték meg. Ha már kinyitotta Pandóra szelencéjét, elmondta abszurditásig betartott fogadalmát, a félelmét, hogy a lány megtudja a múltját, részletezte a második depresszióját, felidézte találkozásaikat a mérk?zésen és a kórházban, majd a felkérést az együtt-tanulásra.
Karl végighallgatta a drámát. Egyszer se szólt közbe. Miután a fiú elhallgatott, várakozóan nézett rá. „Nem fejezted be…”
– Holnapután megyünk kirándulni. A Királyk?re – tette hozzá.
– És miért ez a fájdalom a hangodban?
Nem tehetett mást, elmesélte a „lekáderozást” a megfagyott légkört, a távozást is. Csak a csókról hallgatott. Mesélés közben kibuggyant a könny a szeméb?l.
– Sírjál nyugodtan. A könnyek gyógyítanak. Egy férfinak nem illik? Marhaság! A könny egy lelki szelep.
– Ett?l a billogtól már sohasem fogok megszabadulni? – fakadt fel a fiú lelkéb?l a fájdalom.
– A múltad hozzád tartozik. Tanulj meg együtt élni vele. Vannak, akik ebb?l végérvényes következtetéseket vonnak le. De a hozzád közelállók megismerik az igazi énedet. A többi nem számít.
Áron nem szakította félbe, csak a szeme tükrözte: „És a szerelmem családja nem elég közelálló?”
– Bizonyítsd be nekik, hogy téged nem így kell megítélniük! A lány mindent tud rólad?
– Azt hiszem… – felelte bizonytalanul.
A másnapi pszichoterápiás ülés épp jól jött. Dr. Szotyoritól távoztában több jelenet is foglalkoztatta. Az egyik, amikor az orvosn? arra biztatta, van öt perce arra, hogy ?t megalázza, vagy kihozza a sodrából. Mondhat bármit, szabad kezet kap.
– Miért nem sikerült? Megmondom. Senki sem tud megszégyeníteni, ha te nem vagy partnere ebben. Úgy érzed, ilyenkor sértve kell érezned magad. De nem vagy köteles erre. Kegyetlenül nehéz feladat átprogramozni magad, f?leg érzelmeidet. De képes vagy rá!- mondta Dr. Szotyori.
A másik mellbevágó mondata a következ? volt:
– Az emberi jellem legnagyobb próbája nagyokat tévedni és emelt f?vel vállalni azokat.”
Áron akadékoskodott:
– Én vállalom, hogy hibáztam!
– És az emelt f? hol marad, Áron? A szégyen nem felel?sségvállalás, csak menekülés el?le. Szégyellem magam, ne büntessetek meg! Ez egy kisgyermek stratégiája, hogy elkerülje a büntetést, a felel?sségre vonást!
A harmadik, ami elgondolkoztatta, az a múltkori találkozáskor kapott „házi feladata”:
– Számold meg hány barátod volt miel?tt lopásba keveredtél, és hány van most! S keress a különbségre magyarázatot!
Karl, MÃ?Æ?riuca, Vlad, Jancsi, meg a mérnököt is ide sorolhatja…
– A tökéletes diáknak miért nem akadt barátja, amíg a tolvajnak igen? S?t, amint hallom, szerelmed is van. Még ha elveszítenéd is valamelyiket, akkor is jobb helyzetben lennél, mint azel?tt. Ezt ne feledd el! Ha valaha mélyponton leszel, számold meg ?ket!
Szorongva adta meg a választ:
– Mert nem vagyok tökéletes?
Az orvosn? mégis kapott rajta.
– Ha most szerethet?bb vagy, mint tökéletes diákként és gyermekként, akkor a szüleidet miért nem szerethetnéd hibáikkal együtt? Menj ki a temet?be, panaszkodni! És bocsáss meg nekik, Áron, ha belefáradtál a vádaskodásba!
Ezt Karl is mondta…
Terápia után kiment a temet?be. Megpróbálta kiönteni lelkét. Nem igazán sikerült, rettegett saját szavaitól. Nagyon felkavarta a kísérlet. Éjjel se igen tudott aludni. De reggel mintha lelkét könnyebbnek érezte volna.
E három intelem visszhangzott benne, akkor is, amikor szombaton hajnalban az autóbuszmegálló felé tartott.
Hat el?tt húsz perccel már ott volt. „Katókáék közel laknak, mégis jobb lett volna utána mennem. Sötét van ilyenkor hajnalban. Eléje megyek!” – gondolta, de rájött, hogy könnyen elkerülhetik egymást. A lány két úton is jöhet. Vajon melyiken jön? És elengedik egyáltalán? – szorult össze a szíve. Ott toporgott, már-már elindult jobbra, amikor meglátta balról közeledni. Nagy k? esett le a szívér?l.
Az id?járás velük tartott. Az évnek ebben a szakában már általában nem ajánlott még a Kiskirályk?re se felmenni. A magas hegyekben gyakori a korai hó, mely kés? tavaszig nem szokott elolvadni. Az idei indián nyár viszont elhúzódott. Az október végi nap összegy?jtötte maradék erejét, és mintha májusi hangulatot próbált volna lehelni az ?sz csodás színeibe öltözött természetbe, mely a menedékház környékén egyszín? zöldbe váltott az örökzöld feny?k világában. Aztán a feny?k is elmaradtak, a Kiskirályk? tetején már csak a törpefeny?k vívták örök küzdelmüket a vad széllel. Ám ezen a napon az ? dacos zöldjük is világosabbnak hatott, fokozva a május illúzióját.
Amint kiértek a törpefeny?k védelméb?l, Katóka széttárta a karját és szembefordult a széllel.
– Miután annyira kigyógyultam a sárgaságból, hogy ekkora er?feszítést megtehettem, Onkel Werner és Enik? kihoztak ide. Mindig a kedvenc kirándulóhelyem volt ez a szeles bérc, de csak akkor értettem meg, miért. Amikor felértünk a csúcsra, azt ajánlotta Enik?, tárjam szét a karom és forduljak szembe a széllel. Így! – mutatta. – Érzed, ahogyan feltölt energiával? – kérdezte Áront, aki követte példáját. Nem várta meg a fiú válaszát, hanem folytatta. – „Tanulj meg dacolni az élet viharaival, mint a törpefeny?k, mert az élet nem sajnálja t?led a viharokat” mondta nagynéném akkor, majd egy gyönyör? versb?l idézett.
– Reményik Sándor: Törpefeny?k? – lep?dött meg a fiú, hogy a lány nem ismeri ezt a verset. Majd eszébe jutott, Katóka egészségügyi szakközépiskolába járt, ahol nincs magyar tagozat. Szavalni kezdte Reményik versét:
„Ahogy a hegyek n?nek,
Úgy törpülnek a fák.
Nagy szálfa-g?göt nem t?r
A magasság…”
Addig jutott el, hogy:
Nagy, büszke rokonságból
Kis mostoha-kölyök:
Legárvább, legkeményebb,
Ki ide felszökött…”
Az „árva” szóra sírás kezdte fojtogatni torkát. Katóka felé fordult, kinek szintén megcsillant a szeme. Nem tudta folytatni. Egy hirtelen széllöket majdnem feldöntötte ?ket. Áron biztonságot nyújtó keze vaskapocsként szorította meg a megtántorodott lány csuklóját. Így álltak egy ideig, mint két egymást támogató kereszt.
– Szeretek dacolni a széllel – vetette meg lábát er?sebben a lány.
– Sohase gondoltam volna, hogy ezt élvezni lehet. Menjünk. Nézz északkeletre. Azt hiszem, nagy id? jön.
– A láncoknál veszélyes ilyen id?ben. Van egy könnyebb út. Menjünk ott.
A szokatlanul meleg októberi napot sötét felh?k takarták el. Bár dél alig múlt, szinte besötétedett. Hamarosan már havas es? vágott az arcukba. Az erd? se nyújtott elégséges védelmet. Az es?kabátjuk felfogta ugyan a csapadékot, de a jeges szél így is csontjuk velejéig hatolt. A csúszóssá vált meredek úton nem lehetett sietni. Egy esés, egy ficam itt, ilyen id?ben végzetessé válhatott volna. Kés?bb a havas es?t hóesés váltotta fel. Ezt se volt könnyebb elviselni. Meztelen kezük elgémberedett. Még a zsebükben se melegedett át, hiába dugták be id?nként. Szabad kezükre pedig szükségük volt, a meredek úton meg-meg kellett kapaszkodni a fatörzsekben.
Nem fogták egymás kezét sem, mint felfelé. Gyorsabban tudtak haladni külön-külön. Csak tekintetükkel tartották a kapcsolatot. A zord id?járás beléjük fojtotta a szót is. Nem álltak meg, ürügyet keresve az egymásba kapaszkodásra, egy-egy csókra. Véget nem ér?nek t?nt az út. Hiába reménykedtek, a völgyben sem enyhült meg az id?. A Botorog kútjától az erdészúton már nem kellett félniük az elesést?l, így be-becsukták a szemüket a süvít? szélben, mely az el?rehaladást nehezítette. Végül csak bejutottak Zernyestre.
Öt perccel késték le a buszt. A következ?, két óra múlva indult. Szerencséjükre egy mikrobusz, mely Feketehalomba tartott, felvette ?ket. Nem találtak egymás mellett helyet, hogy összebújhassanak, és melengessék egymást, de ennek is örvendhettek, mert kegyetlen lett volna két órát várakozni az es?köpenyük alatti dunsztban átnyirkosodott ruhájukban, még akkor is, ha be tudtak volna menekülni valahova fedél alá például egy cukrászdába.
A f?tetlen mikrobuszban, a széken egyedül vacogva, Katóka a nap emlékeivel próbálta felmelengetni magát, sikertelenül. Egy adott pillanatban hátrafordult a székén, hogy meglesse, mit csinál a párja. A fiú épp oldalra nézett, nem vette észre. Merev arcvonásai azt sugallták, nemcsak elcsigázott, gondterhelt is. „Mi marhatja a lelkét?” – t?n?dött el, miközben el?re fordult.
Aztán eszébe jutott Áron távozása két nappal azel?tt. Ha hazakíséri, ismét találkozhat nevel?szüleivel. Nem lenne meglep?, ha félne e találkozástól. Aztán Enik? arca jelent meg lelki szemei el?tt, aggályaival. Többször is szóba akarta ma hozni, de az igazat megvallva nem merte elrontani ezt a csodás napot. Félt, miként fogja szerelme fogadni Enik? aggályait, s bár lelke mélyén érezte, nem hallgathat róla a végtelenségig, egész nap csak halogatta, halogatta… Jobb volt bármi másról beszélni: a közös, de mégse együtt megélt emlékeik két oldaláról, árvaságukról, „a zseni tragédiájáról” és a magányosságáról, Jancsiról, a természetr?l, a Királyk?r?l, munkájukról… Hiszen egy szerelmespár bármir?l órákig tud beszélni. Nem a szavak és a téma fontosak. Csak kedvesük hangját akarják hallani és érezni együttlétüket és tesztelni egymás reakcióit. Katóka rájött, hogy a ki nem mondott kérdések, és a Königsberger család Damoklész kardjaként függtek egész nap a fejük felett.
Amikor végre Feketehalomba érkeztek, az ajtóhoz közelebb ül? Katóka szállt le hamarabb. Amint Áron is megjelent az ajtóban, kezét nyújtotta, maga felé húzta, majd a mellé lelép? fiú szájára csókot cuppantott. Néhány lépést tettek meg kézen fogva az els? sarokig, ahonnan már kétfelé vált a hazafelé vezet? útjuk.
– Menj csak… Nem kell hazakísérned – állt szembe vele egy búcsúcsókra várva. – Át vagy fagyva és…
A szava elakadt, amint párja szemébe nézett. A fiú a ki nem mondott szavakat: „Így nem kell találkoznod velük.”, az elutasítás újabb üzenetének vette. Hiszen bujkálni kell a nevel?szül?k el?l. Katóka érvet keresett, hogy Enik? aggályai alaptalanok? Vagy az ? lelkébe is befészkelt a kétely? Esetleg csak kíváncsisága tört felszínre?
– Téged miért vádoltak meg édesapám meggyilkolásával? Hiszen a Metromnak a közelében se jártál!
Áron érezte, itt a vég. Mintha megnyílt volna alatta a talaj. Nem szárnyatlanná vált Ikaroszként zuhant a mélybe, ki esés közben még végiggondolhatta: „Ó Istenek, miért nem hallgattam édesapám tanácsára, miért merészkedtem túl magasra?” ?t a kérdés légzuhatagként vágta oda. Földre szegezte tekintetét és nagyot nyelt.
– A társaim, akik rávettek, molesztáljalak a parkban a nyakamba akarták varrni, mert cserbenhagytam ?ket. Nekem kellett volna ?rt állnom… Nehogy rajtakapjon valaki… Elejét?l kezdve menekülni akartam közülük… De az a pofon ott a parkban er?t adott…
„Talán mások is megbocsátanak” „Nem vagyunk egymáshoz valók, sok mindent nem tudsz rólam…” – visszhangoztak Katókában a fiú egykori szavai, majd az Enik?é is: „Eljön a pillanat, amikor a rossznak sem tudnak ellenállni. Ahogyan bele lehetett rángatni ?t is abba, hogy molesztáljon a parkban. Vajon egyszer egy b?nténynek sem tud majd nemet mondani?” „Féltelek.”
Áron nem bírta folytatni. Nem mert felnézni a lányra, csak kapaszkodott kétségbeesetten a kezébe. Lehunyt szemekkel várta a kivégzést: „Te b?nöz?! Te tolvaj!” De ennél rosszabb jött.
– Te édesapám gyilkosainak a barátja voltál?
Szikrázó szemekkel tépte ki magát a bele kapaszkodó párja kézéb?l.
– Nem voltam ott! Te magad vagy rá a tanú, nem jártam a Metromnál! – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba.
– Nehogy még egyszer a szemem elé kerülj!
– Hát sohasem jár bocsánat nekem? – esedezett kétségbeesetten. „Ne lökj vissza abba a világba, ahonnan már-már azt hittem ki tudok mászni!”
Gyilkosabb volt ez a mondat, mint ami a Sportiskola pályáján elhangzott. Áron letaglózva nézett a hóesésben ködbe vesz? szerelme után, aki mintha azt üzente volna: „Vannak b?nök, amelyekért még a túlvilágon sincs bocsánat!” Percekig nézett Katóka után, miel?tt hazaindult. A szembe fújó jeges szél feler?södött, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy hazaérjen. A munkásszálláson többen ráköszöntek, de ? meg sem hallotta.
– Jó éjszakát, Terminátor! – búcsúzott a két ajtóval arrébb lakó PetricÃ?Æ?. – Holnap szabadnapos vagy?
– Igen, te leszel a f?nök! Tartsd a szemed az új fiún. Neked is jó éjszakát! – fordította el a kulcsot a zárban. Amint belépett a sötét szobába, er?s kocsmaszag csapta meg. „Áron ivott volna?” – lep?dött meg. – „Képtelenség! Soha bele nem lehetett diktálni még egy korty alkoholt sem a gyógyszerei miatt. Eltörte a Henessy konyakot, amelyet Günther küldött a születésnapomra? De hogyan? Soha nem nyúlt a holmimhoz, ha nem kért rá el?zetesen engedélyt.”
A folyósón lev? fény után nehezen szokott szeme a vaksötétséghez. Az ablakot takaró sötétít?, amelyet a hét elején tettek fel, alig engedett be fényt maga mellett. Hát igen, hátránya is van ennek a s?r? szövés? anyagnak. Az ajtón nyisson rést vagy a sötétít?t húzza el egy kicsit? Sohase kapcsolták fel a villanyt, ha a másik aludt. Aki második váltásból fél tizenkett? körül ért haza, sötétben vetk?zött le, de mindig besz?r?dött valamennyi fény az utcáról. Az ajtó mellett döntött, félt, zajt csap a függönykarikák elhúzásával.
A kevéske behatoló világosság elég volt, hogy megpillantsa az asztalon az üres konyakos üveget. Egy pillanat törtrészéig elöntötte a düh. „Összevesztek…” – ez volt a következ? gondolata. – „Egy egész üveggel megivott volna? Eltörve nincs, és az üveg hét decis!” – próbálta kitalálni mi történhetett. Ekkor már a villanyt is felkapcsolta. Az asztalon az üres konyakosüveg és egyetlen feld?lt vizespohár mellett két üres gyógyszeres doboz hevert. Áron tegnap vette ?ket a gyógyszertárban!
– Mein Gott[1]! – futott ki a száján. – Áron! – rázta meg a hason fekv? fiú ágyról lelógó karját.
[1] Istenem!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
