Avi Ben Giora. : Apám I.

Nyomtatás

Bürokraták hálójában

Apám állapota se nem rosszabbodott, se nem javult.

Igaz sokszor előfordult, hogy nem tudta éppen mit csinál. A legnagyobb gondot az jelentette, ha dohányozni akart. Többször ott égett a cigaretta a kezében és nem tudta. Ilyenkor nagy türelem kellett hozzá, mert semmi másra, de erre dühkitörései voltak, hogy nem engedjük dohányozni. Addig soha nem gyújtottam rá cigarettára, de most kénytelen voltam én meggyújtani neki és úgy odaadni. Lassan, de biztosan rá is kaptam. Az elején úgy egy doboz elég volt öt–hat napig, de sajnos később csak kettőre. Ami a legrosszabb volt, hogy filter nélküli Symphniát szívtam, mivel ő is ezt szívta.

Nagybátyám is telefonált és némi reményt plántált belénk. Azt mondta, ajánlottak egy orvost, aki kint tanult Amerikában és dolgozott is ott, majd megtudja a nevét és, hogy valóban Debrecenben van–e.

Én úgy–ahogy tanultam, de már alig vártam, hogy vége legyen az évnek. Nem bírtam cérnával. Próbáltam mindig elszabadulni otthonról, hol a kutyámmal, hol anélkül, és ilyenkor órákig nem mentem haza. Anyám idegeskedett éppen eleget, apám miatt, most még én is rátettem egy lapáttal. Mert azt tudta rólam, hogy nem járok olyan zűrös helyekre, amikről a barátok rémregényeket gyártottak – hogy csemetéjüket itt vagy ott elpáholták, elvették a pénzét –, de mégis féltett. Pedig az az igazság, nem az úgynevezett „menő” helyeken fordultam meg és már jó pár vendéglátó egységben ismertek. Egy kedvencem a kicsi Tikk–Takk presszó volt, ami zsúfoltan is csendesnek tűnt. Ide jártam le esténként, aztán vagy jöttek a haverok vagy nem, de általában sohasem voltam egyedül. Inni nem ittam, mert nyilvános helyen sosem szerettem szeszes italt kérni, mivel állandóan kérték a személyimet, hiába ismertek, sőt máshol, ahol még nem ismertek ki sem szolgáltak. Sört ihattam, ebből nem csináltak gondot, de abból is mértékkel.

Végre úgy két hónap után, mikor már szünet volt a suliban, megjött a várva várt levél. Benne pontosan, hogy Debrecenben hol találjuk ezt a doktort és a telefonszáma is. Azonnal felhívtuk. Nehezen sikerült megkapni, de végül is közölte, hogy menjünk, amikor tudunk és vigyünk el minden orvosi leletet, majd megmondja, mit tud, vagy nem tud segíteni. Már csak azt kellett megoldani, hogy ki marad apámmal, nem akartam anyámat egyedül elengedni, meg ő is szerette volna, ha vele megyek. De nem akadt senki sem.

Aztán eszembe jutott, hogy van egy régi ismerős, aki valaha általánosban tanított és nagyon jóba lettünk velük. Áttelefonáltam, kértem a férjét, ha tud, jöjjön át, mert szeretnénk vele beszélni. Bandi bácsi elég öreg volt, de még mindig dolgozott, mert ahhoz, hogy nyugdíjat kapjon, még hiányzott hat éve. Régi katonatiszt volt, akit feketelistára tették. Testvére aktív katonatisztként szolgált a háborúban, Horthy vezérkarában. A német megszállás után nem szerelt le, de nem volt hajlandó a Szálassy–féle kormányt kiszolgálni. Bandi bácsi elszökött Nagyváradra, ahol a feleségét hagyta, és itt próbálta átvészelni a még maradék hónapokat, mert tudta, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak. Igen ám, de valaki feljelentette és, mint katonaszökevényt akarták elítélni. Végül megelégedtek azzal, hogy kiküldték az utolsó egységgel, amit még nagy nehezen összeverbuváltak az orosz frontra. Már az elején kereste a lehetőséget, hogy valahogy átszökjön az oroszokhoz. Sikerült is neki, de azok nem voltak vele barátságosak, hiába ment jószántából hozzájuk. Hadifoglyuk lett, utána pedig elvitték Krivoj Rogba, málenkíj robotra. Ötvenhétben engedték haza. A felesége akkor már Budapesten élt és dolgozott, mint tanárnő, ő pedig nehezen kapott munkát, de végül mégis alkalmazta a BKV, mint váltóőrt.

Bandi bácsi gyakran átjött hozzánk azelőtt is, mert segített nekem a matekban és apámmal mindig jókat beszélgettek. Régóta nem járt nálunk, noha csak két háztömbnyire laktak tőlünk, így nem tudta, hogy apám beteg. Mikor megtudta, mi van, szemrehányást tett, hogy miért nem szóltunk előbb.

– Akkor szóltok, amikor már nagy a baj?

– Bandi bácsi, mi nem szeretünk szívességet kérni – mondta anyám –, nem szeretünk panaszkodni. Manapság mindenkinek megvan a maga baja.

– De hát vagyunk annyira jóban, hogy átszóljanak, hátha tudunk segíteni. Azelőtt, ha matek feladatok voltak mindig felhívtak, most amikor még ennél sokkal komolyabb baj van, nem?

Végül persze jól elbeszélgetett anyámmal és engem is kezdett volna nyúzni, hogy hogyan állok matekból, nem kell–e segíteni. Szerencsére még idejében el tudtam tűnni a szobámba. Apám megismerte és nagyon örült, hogy újra láthatja. Úgy terveztük, hogy Bandi bácsi marad apámmal, amíg mi visszaérkezünk, de én úgy határoztam jobb, ha ő megy el anyámmal. Először is ő kaphatott ingyenjegyet oda–vissza és anyámnak is el tudott intézni olcsóbb jegyet, másodszor meg ismerte Debrecent is, tudta mi, hol van. Össze is állt minden lassan és egy napon elutaztak Debrecenbe. Nincs közel Budapesthez Debrecen, és úgy kellett megoldaniuk, hogy kora hajnalban indulnak, hogy az esti vonattal vissza tudjanak jönni, közben legyen elég idejük a kórházra és az orvosra.

Én maradtam otthon apámmal.

Szerencsére annyira még nem viselte meg a kor, hogy magatehetetlen, aki mindenben másra szorul. Csak azt nem tudta megérteni, hogy anyámnak miért kell korán hajnalban elutaznia Bandi bácsival Debrecenbe. Nem akartuk elmagyarázni neki. Késő este volt, mire hazaértek. Apám már aludt, én voltam csak fent és a kutyám. Szegényt nem tudtam levinni, egyedül meg nem mertem kiengedni. Tudtam, hogy szó nélkül visszajön, ha elvégezte a dolgát, de a környéken sok olyan ember lakott, aki nem szerette a gazdátlan ebeket. Ha megláttak egy kutyát póráz nélkül és ismerték a gazdáját, figyelmeztették, ha legközelebb meglátják, befogják és elviszik, vagy egyszerűen feljelentették a tulajdonost. Velem is megcsinálták már párszor, és fizethettem a büntetést. Pedig nem egy veréb volt, de nem is nagyon nagytermetű, hogy félelmet kelthetett volna, de hát már akkor is voltak ilyen jó emberek.

Mikor hazajöttek persze az első dolgom volt a kutyával lemenni, bármennyire érdekelt is, hogy mi történt, Bandi bácsi is sietett haza így együtt mentünk.

– Most már csak egy kis szerencse kell – kezdte. – Ez az orvos megnézte a leleteket, azt mondta, hogyha a szíve erős, akkor javasolja a műtétet. Amerikában már csinált jó pár ilyent, és eredménnyel. Elmagyarázta, hogy az agynál egy egész érrendszert el kell távolítani és kicserélni műérrel, de ez nem vészes. A probléma azzal van, hogy kibírja–e az altatást, mert az a veszélyes része. Csodálkozik, hogy Zoltán professzor nem vállalta el, mert jó, hogy érzékeny helyen van a daganat, ami tulajdonképpen nem is daganat, hanem egy érelzáródás, ami néha annyira megdagad, hogy a röntgenképen még festés által is tumornak néz ki. Ilyenkor van tudatkiesés a betegnél, az agy nem kap rendes vérellátást és ilyenkor áll be a kritikus helyzet, hogy túléli–e a beteg a pillanatnyi oxgén– és vérellátási hiányt vagy, ha meg is ússza, nem bénul–e le. Szóval talán van remény, hogy sikerüljön a dolog – fejezte be az előadást Bandi bácsi. – Azt kell megoldanunk, hogy valahogy lekerüljön Debrecenbe, a kórházba, de ebben ő nem tud segíteni.

Otthon anyám el akarta kezdeni a mesélést, de mondtam, hogy már félig–meddig tájékoztatott Bandi bácsi. Nagyjából tudok mindent, menjen aludni.

Bandi bácsi nagyon rendes ember volt. Hosszú ideig jó kapcsolatban voltunk, miután eljöttünk Magyarországról, szinte az élete végéig leveleztünk. Másnap megint átjött és anyámmal elkezdtek intézkedni. Sajnos az első nap eredménye negatív volt. Hiába mentek el ismerős orvosokhoz, hogy kikérjék a véleményt, hogy a szíve mit bírna ki. Senki sem vállalta, hogy erről papírt adjon ki. Márpedig e nélkül semmi sem volt megoldható. Se a szállítás, se az, hogy az orvos Debrecenben végleges választ adjon a műtéttel kapcsolatban. Másnap elmentek az Országos Mentőszolgálathoz, hogy hátha sikerül valahogy elintézni a mentőszállítást, de itt is falba ütköztünk.

– Ne haragudjanak, hogy képzelik? A debreceni kórháznak először igazolást kell adnia, hogy vállalják a beteget, és van ágyuk a számára, utána a mi orvosunk eldönti, hogy a beteg mentőkocsival szállítható állapotban van–e, vagy sem. Itt mindennek megvan a maga útja, hölgyem – világosítottak fel a mentőszolgálatnál. Ennek tudatában anyám újra felhívta Debrecenben az orvost.

– Nagyon sajnálom asszonyom, de nem áll módomban ilyen igazolást kiadni. Én csak egy osztályos orvos vagyok, és ez nem Amerika, hogy külön rendelkezzem ágyakkal. Nekem azt kell műtenem, akit kiadnak, hogy operáljam meg. Sajnálom, se ágyat se semmit nem tudok biztosítani. Az egész csak úgy menne, ha sürgősségi alapon kérnék meg a debreceni kórházat egy pesti kórházból, hogy vállalja a beteg elhelyezését, kezelését.

Ezután jött az Egészségügyi Minisztérium, de ugyan az az eredménytelenség.

– Miből tetszenek azt gondolni, hogy Debrecenben jobb orvosok vannak, mint Budapesten?

– Mi nem gondoljuk kérem, mi tudjuk. Budapesten senki sem vállalja a műtétet, Debrecenben viszont igen.

– Az még nem jelent semmit. Az illető orvoscsoportnak meg kell indokolnia, hogy miből gondolja, hogy ők képesek elvégezni a műtétet, amikor Budapesten vannak a legjobb szakklinikák. Látom jártak az Idegsebészeti Klinikán, ahol Zoltán professzor állapította meg, hogy nem tudja műteni a beteget. Maguk nem orvosok és ott Debrecenben nem tudom, kik akarnak tudományos vitába keveredni Európa egyik legjobb agysebészével. Ez kérem nem magukra tartozik. Mi nem vagyunk hajlandóak támogatni egy kísérletet, aminek az ön férje esne csak áldozatul.

Nem volt értelme vitázni, mert a minisztériumban úgyis Zoltán professzort kiáltották ki fő–fő mágusnak és nem számított, hogy más esetleg többet vagy jobban tud. Egyszóval kiölték belőlünk az utolsó reményt is.

Nem tudtunk segíteni, de nem rajtunk múlt. Meg ki tudja, hogy sikerült volna–e a beavatkozás. Sajnos még sok vitánk volt ezután is az orvosokkal, az emberi butaság nem ismer határokat. Szokták mondani, ha a butaság fájna, sokan ordítoznának kínjukban.