Avi Ben Giora. : Apám II.

Nyomtatás

Egy örökké fájó hazugság

Apám állapota sajnos egyik percről a másikra romlott. Mire megszoktunk egy átmeneti állapotot, addigra jött a következő. Még sokáig mozgásképes volt szegény, le tudott menni, sétálni velünk, vagy csak a kutyával. De aztán egyik percről a másikra lebénult. Nem tudta mozgatni a lábait, és néha már beszélni sem bírt. Orvost hívtunk persze azonnal, az meg beutalta a kórházba. Igen ám, de mint ilyen beteget az elfekvő részlegbe akarták tenni. Elmentünk az ismerős orvoshoz, aki legelőször is megnézte. Zoltán profhoz akart minket visszaküldeni, mert ő semmit sem tehet. Végül nagynehezen sikerült kikönyörögni egy ágyat, de bár ne adott volna! Hiába jártunk be hozzá minden nap és próbáltuk ezzel–azzal etetni, az ápoló személyzet nem sokat segített. Egy darabig rendesen mosdatták, tornásztatták, de aztán nem igazán törődtek vele. Felfekvései lettek és ettől borzalmas fájdalmai. Sőt, az egyik ápolónő leforrázta a lábát, mikor mosdatni akarta. Én majdnem szétszedtem a nőt, úgy kellett leállítani. Anyámmal úgy döntöttünk, ez így nem maradhat, hazavisszük, és mi fogjuk ápolni. Azt még nem tudtuk, hogy hogyan, de nem hagyhattuk a kórházban. Saját felelősségre engedték ki persze.

Az ápolás nehezen ment. Még Bandi bácsi is jött, szinte minden nap a szomszédból segíteni. Hol beszélgetett vele – amikor tudott beszélni –, hol meg segített anyámnak a vásárlásban.

Mindez engem, az érettségi előtt álló kamaszt rendkívüli módon megviselt. Tanulni azt nem sokat tudtam. Sőt aludni sem. Az írásbelin éppen hogy átmentem, a matekot meg el is baltáztam, de azt nem csak én, hanem szinte mindenki. Megkértem az osztálytársaimat, hogy engedjenek engem legelsőnek szóbelizni, ne menjünk névsor alapján, hogy minél előbb túl lehessek rajta. Majdnem mindenki belement kivéve egy lányt. Olyan pofátlan volt, hogy azt mondta, nem is igaz, amit mondok, mert látott engem az apámmal az Operában.

Ezt sehogy sem vette be a gyomrom. Elkaptam a hajánál fogva az „aggszűz hölgyemény“–t és megráztam, amúgy magyarosan. Visított, mint az újévei malac, de nem eresztettem.

– Ide figyelj te világ ribanca, tudom, hogy azóta utálsz, mióta kiálltam két diáktársunk mellett, de ezt már nem nyelem le. Beledöglesz a kezem közt, hogy ilyeneket mondasz. Olyan segg vagy, mint a sötét éjszaka, azt sem tudod, mi fán terem egy opera és ilyet mersz mondani? – A többi osztálytársam dermedten állt, csak Gyuri, a padtársam szólt oda.

– Hagyd a fenébe, mit koszolod be a kezedet egy ilyen utolsó nővel.

A nagy ricsajra megjelent az osztályfőnöknő is. Elkezdett az is sipákolni, hogy egy ilyen jó tanuló, vallásos lánnyal hogy merek így viselkedni. Már a számon volt, hogy elküldöm őt is melegebb éghajlatra, de a többiek megtették helyettem. Ha nem is ilyen formában, de annyit mondtak, hogy a lány minősíthetetlenül hazudott, az apám csakugyan halálos beteg és ennek tudható be, amit cselekedtem. Ennek ellenére nem engedte az osztályfőnöknő, hogy előbbre vegyenek.

Ekkora apám már két nap óta nem evett, és nem bírt beszélni sem. Pattanásig voltak az idegeim.

Végül is sorra kerültem. Minden tanárom rendes volt, mert látták, hogy hogyan nézek ki. Ők tudták is az igazságot, két tanár kivételével. A matek tanár és az osztályfőnöknőm, akinél szerencsére nem kellett felelnem, nem választottam a tantárgyát érettségi tárgynak. A matek tanárt eleve egy agykárosult ősbaromnak tartottuk, akit később el is vitt a kór. Képtelen volt tanítani és megérteni, hogy két emberen kívül senki nem érti, amit magyaráz. Az osztályból majdnem mindenki bukott matekból, a két legjobb tanulót és három másikat kivéve, akik átcsúsztak kegyelem kettessel. Én nem voltam köztük. Tizenötünket vágtak el a szóbelin. Nem csináltam belőle ügyet, csak mikor az elnök a kezembe akarta nyomni a papírt, köptem egyet az asztal felé, ahol az igazgató és az osztályfőnöknő is ült. Nem vártam ki a botrányt, otthagytam őket, mint szentpál az oláhokat.

Otthon már az ajtóban látta anyám, hogy baj van. Bandi bácsi is ott volt. Elmondtam mi történt.

– Meg kell ismételtetni az egészet – mondta Bandi bácsi. – Ilyen nincs, hogy az osztálynak több mint hetven százaléka nem tudott levizsgázni.

– Bandi bátyám, arra várhatunk. Először is ez a zsidó gimnázium, és nincs sok apelláta, másrészt ez Magyarország.

– Akkor is le kell érettségizned, nem hagyhatod, hogy így elvágjanak mindentől. Nem fogsz tudni sehol sem tovább tanulni. Minek kínlódtál akkor négy évet?

Nem feleltem semmit. Anyám jött oda hozzám és mondta, menjek be apámhoz, mondjam azt neki, hogy leérettségiztem.

– De hiszen nem igaz. Most hazudjak neki?

– Mondd azt, szegény már úgysincs teljesen magánál.

Odamentem az ágyához. A szeme csukva volt és nem tudott beszélni. Ha nyitva lett volna a szeme, biztosan képtelen lettem volna bármit is mondani. Így is csak annyit súgtam: sikerült, átmentem.

Valószínű, hogy felfoghatta, mert nekem úgy tetszett, mintha megmozdult volna az ajka, de lehet, hogy csak hallucináltam.

Átmentem a saját szobámba, letéptem magamról a zakót, mindent. Átöltöztem. Vettem a pórázt, és kivittem a kutyámat. Csak késő este mentem haza. Bolyongtam teljesen céltalanul, azt sem tudtam hol. Anyám ott ült apám ágya mellett és próbált gyógyszert belediktálni, de nem ment, mert nem bírta kinyitni a száját. Átszólt a szomszédunknak, akivel ősidők óta jóban voltunk. A férj építész volt, apámnak jó barátja is, felesége ápolónő volt. Persze azonnal átjött, de ő sem tudta beadni az orvosságot. Viszont ott maradt éjszakára, hogyha baj lesz, kéznél legyen.

Reggelre apám meghalt. Anyám hagyott aludni, és csak akkor mondta meg, mikor a kutyám felébresztett. Az volt a szokása, hogy nyalogatni kezdte a lelógó kezemet. Most nem ezt tette, hanem a takarót ráncigálta rólam. Nem tudtam sírni, csak kegyetlen düh vett rajtam erőt.

Közben Bandi bácsi is megjött. Ő segített intézkedni anyámnak meg az ápolónőnek.

Zsidóknál az az előírás, hogy a halottat hetvenkét óra múlva el kell temetni. Mi nem tartottunk semmi vallást, de szerettünk volna minél hamarább túl lenni a temetésen és minden procedúrán. Ráadásul az élet furcsa fintora, egy hónappal a születésnapom előtt halt meg apám.

Betelefonáltunk a temetkezési hivatalba, ahol azt közölték, a Hitközségre tartozik, nem rájuk. Na, akkor menjünk el oda. Előzőleg azért felhívtam őket. Egy férfival beszéltem, aki elmondta, kihez tartozik, és meghagyta, vigyünk pénzt is magunkkal.

A Síp utcába kellett mennünk, de előbb a Dohány utcába, a Nyugdíjbiztosítóba. Én, mint kiskorú /egy hónap múlva mar nagykorúnak minősültem/ és mint félárva, jogosult lettem az apám nyugdíjának a felére.

– Hű, de megerőltették magukat – gondoltam, de mondták, hogy rendkívüli segélyként két hónapig még átutalják a teljes nyugdíjat.

A Síp utcát csak szegény anyám ismerte jól. Én, ha egyszer jártam a Hitközségen vele valamiért, meg amikor a gimnáziumból valami miatt ide kellett jönni. Anyám sem azért, mert hű, de tartotta volna a vallást, hanem a háború miatt. Nem a Gettón belül volt, sőt el is hurcolták, de tudta hol van.

– Semmit sem változott az évek alatt – mondta. – Ha lehetne, még ugyanazok az emberek is ülnének itt, mint anno. Így sem számítok sok jóra.

Megkerestük annak az embernek az irodáját, akit a telefonban megneveztek. Egy hatalmas íróasztalnál ült a jóember.

– Üljenek le – mondta és hellyel kínált. – Hová szeretnék temetni az elhunytat? – kérdezte, de se nem kívánt őszinte részvétet, se nem szólt egy jó szót sem.

– A Kozma utcába, a szülei mellé.

– Tudnának adni közelebbi adatot is? – Anyám megmondta.

– Az a helyzet – kezdte a hivatalos mondókáját –, hogy itt már három személy nyugszik és negyediket nem szoktunk temetni.

– Csak kettő – helyesbített anyám. – A harmadik személy csak szimbolikusan lett temetve, mivel ismeretlen helyen hunyt el a háborúban.

– És milyen temetést szeretnének? Első– vagy másodosztályút?

– Egyszerűt, de méltót – feleltem én. Ezután maga elé húzta az asztali számológépet és lázas számítgatásba kezdett.

– Szóval rátemetés lenne egyszer és a sírhely… az annyi, mint ötven, plusz a sírásók, a rabbi, a kántor… olyan hetvenöt ezer forint. Most kérném lefizetni a felét.

– Mennyi? – kaptam fel a fejemet.

– Jól hallotta, hetvenöt ezer.

– Na, figyeljen, uram. Először is a sírhelyért maga ne számoljon, mert az már megvan és különben is nálunk, zsidóknál nem számíthatnak ezért külön pénzt. Kettő: ez az összeg többszöröse annak, amit egy keresztény temetőben felszámolnak, még ha sírhelyet kell is vennem. És harmadszor, beszéljen tisztességesen az anyámmal, mert nem állok jót magamért. Nem egy üzletben vagyunk, ahol alkuszunk valamilyen árura.

– Fiatalember, maga ne utasítson engemet, mert itt egyedül csak én utasíthatok.

– Ki maga, jóember? Egy egyszerű kis zsidó, akit valaki ideültetett. Maga közönséges hazudozó, aki pénzt akar kicsalni a szerencsétlen emberek zsebéből. Ha már itt tartunk, van némi fogalmam, hogy milyen emberek maguk. A zsidó gimnáziumba jártam négy évet, pontosan tudom, hogy miért lehet kérni és miért nem. A Hevra Kadisa nem arra van, hogy kasszírozzon, ha már itt tartunk, hanem arra, hogy gyámolítsa az elhunyt hozzátartozóit, gondoskodjon a halott eltemetéséről.

Az illető kezdte nem jól érezni magát.

– Ki is maga? – kérdezte.

– Az elhunyt fia vagyok, ha a nevemet akarja az is ott áll a papíron. Most vagy intézkedik úgy, ahogy kell vagy megyek az elnökhöz! Van még valami mondanivalója?

Csak hebegett, habogott a pasas.

– Kérem, én nem tudom, hogy kik maguk, de nekem ki van adva…

– Hogy magának mi van kiadva, az engem nem érdekel. Maga most kitelefonál a temetőbe és intézkedik. A sírásókat és egyéb felmerülő költségeket majd a helyszínen rendezem. Akar még valamit?

Ezután minden ment, mint a karikacsapás. Telefonált a temetőbe, kiadta az ukázt és felhívta a rabbit is, majd közölte, hogyha megfelelő, akkor pénteken lenne a temetés. Elbúcsúztunk, de hogy ne úgy nézzen ki, hogy nem kap semmit, odadobtam az asztalara ezer forintot százasokban.

– Ez a magáé. Ne mondja, hogy nem adakoztam.

Anyám, mikor kimentünk, remegett. Hogy az átéltektől vagy az idegességtől, nem tudom. – Ügyesen csináltad, én ezt nem bírtam volna így elintézni.

– Anyukám nem hiába jártam a gimnáziumukba. Pontosan tudom kicsodák – mondtam, a frissen érett fiatalság hevével.

Tényleg nem akartunk nagy temetést, de így is sok embert meg kellett hívni. A nagynéném rokonságát szívesen kihagytam volna, de jelentkeztek, miután a nagybátyámék megmondhatták nekik is. Nagybátyám mondta eljönne, de ilyen rövid idő alatt nem valószínű, hogy kiadnák neki a vízumot, még az esetre való tekintettel sem. Így nem jöttek el. Apám első feleségét én hívtam fel és természetesen igent mondott a meghívásra.

Az iskolából senkit sem akartam értesíteni. Régi padtársamon, a Gyurin kívül senkire nem voltam kíváncsi. Gyurinak szóltam is erről, de ő mondta, tőle függetlenül biztosan eljönnek mások is, mert akár szól, akár nem, úgyis megtudják a hitközségtől.

Sajnos nem ment minden botránymentesen. Először is az iskolából szinte mindenki részt vett a temetésen. A volt osztályfőnöknőm külön bocsánatot kért, ha esetleg nagyon “szigorúan” viselkedett volna velem. Az „aggszűz“ is próbált odajönni hozzám, de szerencsére visszatartották.

Apám első felesége odaállt anyám mellé, mint hozzátartozó. Erre egyik rokon figyelmeztette, nincs joga, már nem hozzátartozó, nem feleség. Oda kellett szólnom neki, hogy itt ne rendelkezzen. Az első feleség ennél intelligensebb volt. Magától, szó nélkül félreállt…

A temetés után hiába akartak egyesek látogatást tenni nálunk, mindenkit elküldtem. Nem akartunk embereket látni.