Elhúzta a reteszt, maradék erejét összeszedve még fel tudta rántani a vasredőnyt.
Arra már nem is emlékezett, hogy levetette magát a földre, meghemperedett a járdán, és gurult, mint egy tűzgolyó.
Akkor értek oda a tűzoltók is.*
— A kurva anyját! — hördült fel és rátaposott a fékpedálra. Görcsösen markolta a kormányt, de az autó még így is megcsúszott, kisodródott az útkereszteződés közepére. Észre sem vette a stoptáblát.
Szerencséjére mind a két utca kihalt, s még nagyobb szerencséjére, rendőr sem volt a közelben.
Letekerte az ablakot, arcát megcsapta a friss levegő. Ez mintha nagyobb óvatosságra intette volna. Lassabban hajtott tovább, a megengedett sebességnél valamivel lassabban.
A lány miatt duzzogott még mindig, aki az istennek sem volt hajlandó beülni mellé, mondván, túl sokat ivott, nem fogja kockáztatni az életét egy részeg mellett. Még arra is rá akarta beszélni, ő se üljön a volán mögé, hívjanak egy taxit, a kocsit majd felveszik másnap.
Méghogy részeg!
Ezen aztán össze is vesztek. Az a hülye amerikai csaj meg faképnél hagyta. Egy-két nap és biztos, hogy megbékül, de a mai éjszakának már lőttek. Persze amúgy is rövid lett volna. Így legalább majd alszik egy keveset.
A következő saroknál egy szélesebb útra fordult. Néptelen volt ez is, az egymáshoz közel, de mégis különálló földszintes épületek — többnyire boltok és műhelyek — lehúzott redőnyökkel, vakon szegélyezték az utat. A távolban felsejlettek a clevelandi belváros felhőkarcolói.
Fellélegzett. Most már kihúzza baj nélkül, még tíz perc és hazaér.
Előtte talán száz méterrel az egyik baloldali ház mögül füstcsík gomolygott az égre. A hajnali derengésben ködpárának tűnt, amely most emelkedik a földről, hogy szétoszoljon, elpárologjon a házak felett.
A lehúzott ablakon keresztül füstszag hatolt az autóba. Felnyerített.
— Az is marha, aki nyáron befűt — gondolta vihogása közepette, szemét csak egy pillanatra véve le az útról. Nem akart mégegyszer kisodródni.
A füstködbe lángcsóva hasított, egy hirtelen lobbanás, amely fekete pernyével szórta be a szürkeséget.
Néhány métert haladhatott el a ház előtt, amikor rádöbbent, ég a ház. És valami más is felsejlett benne. Erősen a fékpedálra lépett, jobbra rántotta a kormányt, a kerekek a járdaszegélyhez súrlódtak.
— Árpi! De hiszen ez Árpi műhelye! — kiáltott fel, és hátrafordult megbizonyosodni, nem téved-e. — Az bizony!
Kiugrott az autóból, a motort sem kapcsolta ki, rohant át az úttesten.
A ház hátuljából sűrű, fekete füst szállt az égnek.
Még kábultan is tudta, a redőnnyel nem boldogul, az belülről van elreteszelve. Az irodaajtóval próbálkozott, természetesen az is zárva volt. Néhány másodpercig habozott, mitévő legyen, aztán hátralépett, és jobb lába talpával teljes erejéből megrúgta az ajtót a kilincs alatt. Alig hogy felemelte lábát, megszédült, az ajtó is lökött rajta, elveszítette egyensúlyát és hanyatt vágódott. Káromkodva talpra tornázta magát. Érezte, hogy zúg a feje, lábain sem áll elég határozottan, mégis megfeszítette egész testét, és újabb rúgásra lendítette jobb lábát. Megtántorodott, de nem esett el. Hallotta a reccsenést, és meglátta az ajtó keretfáján keletkezett repedést.
— Na még egyszer!
A harmadik rúgásra beszakadt az ajtó, hőség és füst egyszerre csapott az arcába. Belépett az irodába, sűrű füst csípte a szemét, alig látott valamit.
— Beljebb! — mondta hangosan, mintegy önmagát biztatva. — Itt a mosdó az iroda mellett.
Balkezével befogta orrát és szemét, szűk rést hagyva ujjai között. Jobb kezével tapogatózva, és zsongó agyának emlékezetére hagyatkozva bukdácsolt a belső ajtó felé.
A pokol tárult eléje, amikor kinyitotta az ajtót.
Lángokban állt a műhely, érezte, hogy elviselhetetlen forróság perzseli bőrét, de csak egyetlenegy dologra koncentrált: sietni kell.
Megnyitotta a mosdó vízcsapját, kiemelte a felmosóvödröt a mosdó alól, a csap alá helyezte. Óráknak tetsző idő telt el, mire a vödör megtelt. A vízzel telített edényt meglódította abba az irányba, ahol a tűz gócát sejtette, de csak a füst lett még áthatolhatatlanabb.
Agya lázasan működött. Vödör vizekkel nem jut semmire.
— Legalább menteni, amit lehet — villant át az agyán. — El kell jutni a redőnyig, s a széles ajtón keresztül kihordani mindent, amit csak lehetséges.
Árpinak az élete ez a műhely, ebben fekszik majd minden vagyona, tönkremegy, ha itt minden a lángok martaléka lesz. Neki meg munkalehetőség, itt bármikor dolgozhat. Árpi télen is maga mellé vette, miután elbocsátották a gyárból, s azóta is gyakran biztosít valami munkát, megélhetést. Itt semmi sem mehet veszendőbe!
Elindult a redőny felé. Ha azt sikerül felhúzni, még sok mindent kihordhat az utcára, legalább annyi maradjon meg, amennyit meg tud menekíteni.
Háta mögött nagy robajjal szakadt le az egyik tartógerenda. Parázsdarabok repkedtek szerteszét, mint egy tűzijáték petárdái. A robajra ösztönösen hátranézett. Agyában öntudatlanul is rögzült, hogy nincs visszaút, most már akkor is fel kell húzni a redőnyt, ha ki akar jutni innen.
Vakon tapogatózott, felordított kínjában, amikor véletlenül egy izzó csövet markolt meg. Feldöntött egy polcot, szertehulló szerszámok szikráztak a szeme előtt. A földre borult polc újabb akadály volt az útjában. Megbotlott, nekiesett a falnak, a fal mentén próbált haladni tovább.
Nagy igyekezetében észre sem vette, hogy bőrét nemcsak a pokoli forróság, de már a tűz is égeti, ahogy a lángok előbb a nadrágja szárába, majd az ingébe, végül a hajába is belekaptak.
Krákogott, kapkodott a levegő után, fulladozva botorkált a redőny irányába.
Amire odaért a bejárathoz, az egész ember egyetlen mozgó lángcsóva volt.
Elhúzta a reteszt, maradék erejét összeszedve még fel tudta rántani a vasredőnyt.
Arra már nem is emlékezett, hogy levetette magát a földre, meghemperedett a járdán, és gurult, mint egy tűzgolyó.
Akkor értek oda a tűzoltók is.
***
Kerekes Árpád a feleségét istápolta. Az asszony arcát feszesre húzta a kín, tágra nyílt szemekkel, segélykérően nézett a férjére.
— Vigyelek vagy hívjam a mentőket?
Az asszony szája torz mosolyra görbült.
— Azt hiszem még korai. Pár percen belül elmúlik.
— Biztos?
Az asszony csak a szemével hunyorított.
Az éjjeliszekrényen megcsörrent a telefon. A férfi felemelte a kagylót.
— Igen?
Az asszonynak múlóban volt a fájdalma, feszülten leste férje arcát, de a közömbösnek tetsző arcról képtelen volt bármit is leolvasni.
— Ki volt az? — tudakolta türelmetlenül, amikor férje helyére akasztotta a kagylót.
— A tűzoltók — mondta Kerekes Árpád színtelen hangon. — Azt akarják, hogy oda menjek.
Feleségére nézett, nyugtalanul kérdezte:
— Tényleg ne vigyelek a kórházba, ne hívjam a mentőket? Nem merlek itt hagyni egyedül.
— Tudod, hogy még nincs itt az ideje. Menj csak, miattam ne aggódj.
Kerekes Árpád gyors mozdulatokkal magára kapta ruháit. Még egyszer visszalépett az ágyhoz, lehajolt és megcsókolta feleségét. Az asszony megszorította kezét.
— Légy óvatos! Nagyon vigyázz, hogy mit mondasz!
***
Az egyik tűzoltóautó mögött parkolt le. Kiszállt a kocsiból, lassú, tétova léptekkel indult az épület felé. Egy tűzoltó termett előtte.
— Kérem! Egy lépést sem tovább, veszélyes és…
— Az én műhelyem — mondta Kerekes Árpád halkan. Folytatni akarta útját.
— Várjon! — szólt rá a férfi. Eltűnt a tűzoltóautó mögött. Két percen belül egy rendőr kíséretében tért vissza.
— Magáé a műhely? — kérdezte a rendőr.
Kerekes Árpád bólintott. Tekintetét a leégett épület felé fordította. Két üszkös gerenda meg a földre szakadt és elgörbült redőny jelezte az egykori bejáratot. Mögöttük elszenesedett törmelék lepte zsarátnok.
— Az enyém volt — mondta Kerekes Árpád.
— Tartózkodott valaki az épületben?
— Senki. Este én magam húztam le a rolót.
— Biztos ebben?
— Már hogyne volnék! Miért is tartózkodott volna bárki is odabent? Éjszaka sohasem dolgoztunk, és egyedül nekem van kulcsom.
— A mentők az előbb vittek el egy teljesen összeégett férfit. A tűzoltók szerint a lángoló épületből jött ki.
A rendőr érdeklődő pillantást vetett Kerekes Árpádra, aki tanácstalanul helyezte testének súlyát egyik lábáról a másikra.
— Az lehetetlen — motyogta. — Hacsak…
— Hacsak?
— Csak egy betörőre tudok gondolni.
A rendőr elmélázott.
— Lehetséges. Ámbár a tűzoltók szerint, a jelekből ítélve, az illető azon volt, hogy eloltsa a tüzet. Egy betörőnek ez miért állna érdekében?
— Talán nem volt más választása.
A rendőr hallgatott. Kerekes Árpád nyúzott ábrázatát nézte, ideges billegését egyik lábáról a másikra. Lebiggyesztette alsó ajkát, aztán felsóhajtott. Lapátnyi tenyerét a toporgó férfi vállára helyezte, mintha meg akarná nyugtatni.
— Itt már nincs mit segíteni — mondta lemondóan. — Remélem, van biztosítása.
— Hál’istennek!
— Na jöjjön! Felveszem a szükséges adatokat, aztán mehet haza.
Követte a rendőrt.
A kék lámpa hangtalanul és idegesítően villogott a kocsi tetején. A rendőr udvariasan kinyitotta neki az ajtót.
— Üljön be — mondta.
Összeszorult a gyomra, kiszáradt a torka, nyelt egyet. Beült az anyósülésre, lábaival dobolni kezdett a padlón, megvakarta a homlokát.
— Ideges? — kérdezte a rendőr nem minden gyanakvás nélkül, amikor ő is beült a kocsiba.
Kerekes Árpád határozottan a rendőr szemébe nézett.
— Igen. Egyedül hagytam a feleségem. Gyereket vár. Úgy értem, minden pillanatban.
A rendőr meglepődött.
— Vagy úgy? Van valami elképzelése, mi okozhatta a tüzet?
— Fogalmam sincs. Betartottunk minden tűzrendészeti előírást.
— A tűzoltók főnöke azt állítja, rövidzárlat. Öreg épület, régi, netán rosszul szigetelt vezetékek. Nem gondolja?
— Nem tudom. Nem értek hozzá.
A rendőr akart valamit mondani, de figyelmét váratlanul elterelte az adóvevő készülék. Felerősítette a hangot.
— Igen — jelentkezett a központba, és figyelmesen hallgatta a választ.
— WHT-801, ohiói rendszám, kilencvennégyes Ford Mustang, Leslie Mozsar néven regisztrálva.
— Köszönöm, értettem.
A név hallatára Kerekes Árpád úgy érezte, kiszökik fejéből a vér. Görcsösen kapaszkodott a műszerfalba.
— Hallotta?
Egy fejbólintással jelezte, hogy igen. Ajkai összetapadtak, egy szót sem tudott kinyögni.
— Ismeri?
— Igen — hangzott az erőtlen válasz. — Néha dolgozott nálam.
— Nos — mondta a rendőr —, minden valószínűség szerint ő volt az összeégett ember. Az egyik tűzoltónak tűnt fel a kocsija. Járt a motor, az ajtó nyitva, tulajdonos meg sehol.
A rendőr előre mutatott az ablakon keresztül.
— Ott áll még most is.
Kerekes Árpád azonnal felismerte a kopott, porlepte Mustangot.
— Hogy kerülhetett ide? — kérdezte rekedtes hangon, sokkal inkább önmagától, mint a rendőrtől.
— Magának jobban kéne tudni. Elvégre ismeri. És ahogy említette, magánál dolgozott.
— Nem állandóan! Csak kisegített néha. Pár napja már nem is láttam, nem is beszéltem vele.
— Mindenesetre érdekes. Ámbár az is meglehet, véletlenül járt erre. Korahajnalban.
Gunyoros mosoly cikázott át a rendőr arcán.
— Maga hol volt az éjszaka? — kérdezte váratlanul.
— Én? — hökkent meg Kerekes Árpád. A tömör szó úgy hangzott, akár egy erőteljes tiltakozás. — Otthon. Mondtam már, a feleségem szülni készül. Így sem szívesen hagytam magára.
— Értem — mondta a rendőr. Aztán az adatai felől kezdte faggatni a nyúzottnak látszó, ideges férfit. Szorgalmasan jegyzetelte a kapott válaszokat, s amikor végzett, becsukta jegyzőkönyvét.
— Nem kevés gond szakadt a vállára, s talán nem is a legjobbkor.
— Bizony nem.
— Egyelőre ennyi. Mehet haza. Majd értesítjük a fejleményekről.
— Köszönöm — mondta Kerekes Árpád, miközben kiszállt az autóból.
A rendőr utána szólt:
— Ne felejtse el a biztosítóját értesíteni! Az fontos.
***
Asszonya már izgatottan várta. Az ágyon ült, két kezét nagy hasára fektetve ropogtatta ujjait. Amikor Kerekes Árpád belépett a szobába, magzatának terhe sem akadályozta meg abban, hogy felpattanjék.
— Mesélj! Mi volt? Sok mindent kérdeztek?
— Talán majd fognak — felelte a férfi. — Most csak az adatokat vették fel. A tűzoltóknak mindenesetre az a véleményük, hogy rövidzárlat okozta a tüzet.
Az asszony fellélegzett.
— Ez megnyugtató.
— Igen — mondta Kerekes Árpád. — Ez megnyugtató.
Az asszony hirtelen ökölbe szorította kezét, ajkába harapott, homlokát meggyűrte a fájdalom.
A terhesség utolsó napjaiban Kerekes Árpád most először volt figyelmetlen. Gondolatai máshol jártak.
— Árpi! — szólalt meg az asszony. — Azt hiszem…
— Tessék? — riadt fel a férfi. Egy másodpercig ostobán nézett a feleségére.
— Mehetünk.
Ahogy megérkeztek a kórházba, az asszonyt egyenesen a szülőszobába vitték.
Kerekes Árpád odakint várakozott, két férfivel egyetemben. Az egyik a karosszékben ült, a karfát kaparászta idegesen, a másik fel s alá járkált szapora léptekkel. Kerekes Árpád az ablakon bámult kifelé.
Váratlanul sarkon fordult, mint akinek hirtelen támadt halaszthatatlan dolga. Egy pillantást vetett a szülőszoba ajtajára, aztán sietősen, már-már szaladva igyekezett a lift felé.
A recepciónál félretolt egy idősebb hölgyet.
— Hoztak be magukhoz egy Leslie Mozsar nevű beteget?
A recepciós rosszallóan nézett fel rá, de nem tett semmi megjegyzést. Bepötyögtette a hallott nevet, aztán közömbös arckifejezéssel várta, hogy a monitoron megjelenjen a kért információ.
— Égési osztály, második emelet, kétszáznégyes szoba.
Köszönetről megfeledkezve, szaladt a második emeletre, kettesével szedte a lépcsőket. Vadul ragadta meg az első, útjába kerülő ápolónő karját. A megilletődött nővér nem is válaszolt izgatott kérdésére, csak mutatott a folyosó közepén álló íróasztal felé.
Az íróasztal mögött ülő fiatal és csúnyácska, vastag keretes szemüveget viselő nő türelmesen hallgatta végig. Nem válaszolt azonnal, s mielőtt megszólalt volna, szemüvege mögül végigmérte a férfit, mintha testre akarná szabni, amit mondani szándékozik.
— Már elvitték — mondta csendesen.
Kerekes Árpád értetlenül nézett a nőre.
— Elvitték? Hova?
Most a nő jött zavarba. Látszott rajta, keresi a megfelelő szavakat. Suttogva szólalt meg:
— Elhunyt. Két órával ezelőtt.
— Értem — mormolta Kerekes Árpád.
Előbb az emeletet nézte el, majd a szülészet helyett az ortopédiára tévedt. Amikor végre visszaért a szülészet várótermébe, fáradtan roskadt a legközelebbi karosszékbe.
Ott ült még akkor is, amikor egy mosolygós ápolónő elébe lépett.
— Kicsit korán érkezett, gyakran előfordul. Néha még egy felesleges izgalom is kiválthatja. De nincs semmi baj. Fiú és egészséges. Ez a lényeg, nem?
— De, de, hogyne!
— A felesége is jól van, nem volt semmi komplikáció.
— Igen.
— Gondolom, akarja látni a gyereket.
— Tessék? Hogyne, persze!
— Akkor fáradjon velem.
Felállt a karosszékből, gépiesen követte az ápolónőt, aki csak azon csodálkozott, hogy se megkönnyebbülést, se észrevehető örömet nem lát a férfi arcán.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.29. @ 19:00 :: Bányai Tamás