A világ végül kiszakad belőlem,
mint jó újszülött, már semmit sem értek,
de lelkem mégse veszitek el tőlem,
s a vadvirágok lábnyomomba lépnek.
Csak testem vásik el, a felelőtlen,
de hihetetlen élesek a képek,
a milliárddal egy darabba nőttem,
s a rogyadozó időtől se félek.
Ki fogadja majd visszaérkezésem,
ki ringat engem óriás ölében,
és ki lesz, kinek szeme összerezzen,
hogy éltem-holtam könnyűn összeérjen,
és ki lesz, aki fölold az egészben,
hogy ott se legyek soha őrizetlen.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.03. @ 08:40 :: Böröczki Mihály - Mityka
