Leibniz nyomán
Valamit látok a semmin
innen, valami elindul
a felszín peremére lépve.
Valami felnyitja szemem,
s formát önt a létez?k összesége.
Ragaszkodom a tévedéshez,
ujjaim közül kicsúszik a
harmónia. Gyilkol a képzelet.
Lopott almába törik fogam,
értelmem hiába diktál feltételeket.
Lángra kap az izgalom
görbéje, s a nyomorúság
füstje elborítja az eget.
Nincs új elmélet, a kör bezárul,
metamorfózisom végrendelet.
Árnyékom felrepül a nincsbe,
mögöttem marad a bizonytalanság,
s ha lábam megvetem a csendben,
megágyaz nekem a Mester.
Omegába zsugorodik a világ.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.04. @ 10:55 :: csontos marta