Minden reggel munkába menet az állomás felől, a hosszú boulevárdon szembe jött velem egy biciklista. Persze sokan kerekeznek arrafelé, de ez az egypercnyi pontossággal, a három fenyővel egyvonalban jött velem szembe. Éveken keresztül, ha sütött a nap, esett az eső, vagy fújt a szél, hullt a hó. Az utóbbi években már köszönésképpen intett is felém, mikor meglátott. Most pedig egy hete nem látom.
Nem jön szembe velem.
Mi történhetett? Beteg, elköltözött, meghalt? Fogalmam sincs, kicsoda, hiszen nem váltunk egyetlen szót sem egymással. Annyi volt a kapcsolatunk, hogy ő jött szembe velem a járda mellett, a három fenyőfánál, felemelte a jobb kezét, intett, és én visszaintettem a volán mellől.
Aztán eszembe ötlött, reggelenként milyen nehéz, kipufogógázoktól terhes a levegő, milyen szennyezett, és akkor bevillantak Okos Balázs szavai: „… a nagyvárosi kerékpárutak többsége a legnagyobb szmog terheléssel járó buszsávok mellett található. A nagyvárosi kerékpárosoknak ezért határozottan ajánlom a légszűrő maszk használatát!”
Ismeretlen ismerősöm talán ennek a nagyvárosi szmognak lett az áldozata.
Vagy elvitték az ufók?
Mindenféle lehetséges és lehetetlen magyarázat eszembe jutott.
Napról napra fokozódott bennem a nyugtalanság, ahogy reggelenként a találkozásunk helyéhez közeledtem. Bűnösnek éreztem magam, ha másért nem, hát, mert én is hozzájárultam bőven a bűzös légszenny növekedéséhez a levegőben – illetőleg a gépkocsim.
Néha kisebb távolságokra ugyebár, gyalog megyek, s ilyenkor magam is tapasztalom, mennyire fullasztó nehéz a levegő a házak között. Pedig ezek a gyalogutak nem is a csúcsforgalom idejére esnek.
Napi rendszerességgel beszippantani a kipufogógázokat kész öngyilkosság, és ez a kerékpáros évekig ezt tette, sőt tekerve a pedált még fizikai erőfeszítése következtében a lélegzés is szaporább és mélyebb, mint pihent állapotban. Mi történhetett vele, hogy már több mint egy hete nem látom. Beteg, elköltözött, meghalt?
Vagy elvitték az ufók?
Itt a városban senki sem látott ismeretlen repülő tárgyakat, vagy idegen világból származó lényeket, de néha mégis felröppen a hír, hogy ez meg ez eltűnt, senki sem tudja mi lett vele. Később ugyan újra feltűnt a megszokott helyeken. „Előkerült!” És soha sem emlegette, merre járt, mi minden történt.
Gyanús dolog, nagyon gyanús!
És megindulnak a találgatások úgy, mint a kerékpárosunk esetében. Igaz, hogy csak én találgatok kerékpár ügyben, keresgetem a lehetséges magyarázatokat, és éppen úgy, mint mások, a szenzációra éhesek hasonló esetben.
Én azonban nem osztom meg senkivel a kétségeimet, kérdéseimet, aggodalmaimat – csak emésztem magam.
Jól, rosszul megismerünk valakit, s egyszer csak eltűnik az életünkből. Eltűnik az életből!
Egyik ködös reggel, úgy egy jó hét elteltével feltűnt a fenyőfáknál egy kerekesszékben ülő alak. Valami megmagyarázhatatlan indulattól vezérelve lehúztam a járdamellé, és letekertem az ablakot. Azt a férfit ismertem fel benne, aki éveken keresztül szembe biciklizett velem reggelenként. Ő is meglátott és intett, menjek át hozzá. Kiszálltam a kocsiból. Megreszkírozva, hogy elkésem a munkából a közeli gyalogátjárót igénybe véve átmentem. Üdvözöltem, ahogy közelebb értem, s ő örömmel vette érkezésemet.
Elmondta, hogy a sűrű ködben elkapta egy görcsös köhögés, és elveszítette az egyensúlyát, nem tudta uralni a biciklit, és elütötte a járda szélén levő tűzcsapot. Az eredmény: combnyaktörés, műtét, tolószék.
Azzal bíztatták az orvosok, még legkevesebb három hónap kell ahhoz, hogy lábra álljon. Addig, s még egy ideig azután is marad a kerekesszék.
Szóval, nem az ufók rabolták el…
Legutóbbi módosítás: 2012.01.15. @ 11:26 :: dr Bige Szabolcs-
