Este volt. Sötétedett, télen hamar szokott. Az utakat róttam, dolgozni mentem. Más ilyenkor végez a napi teendőivel, én most készültem, hogy belevághassak. Nehezen viseltem a járókelők teszetoszaságát, kikerültem őket. Az idő múlását tiszteletben tartottam, mert ha elkésnék, az nagy baj lenne. Örültem, hogy hosszas várakozás és tehetetlenség után egyáltalán volt munkahelyem. Amióta az eszemet tudom, szeretek rendet tartani, így a takarítással, mint munkával, sem volt bajom.
Új helyre kerültem. Új környezetbe kellett beilleszkednem és alkalmazkodnom. Nem szokásom törekedni, már ami az emberi kapcsolatokat illeti. A dolgomat lelkiismeretesen végeztem. Ha rend van, nincs miért kifogásokat, hibákat keresni — gondoltam.
Átöltöztem. Sötétkék melegítőnadrághoz világoskék mintás póló, egyen klumpa illet. A hajamat két oldalt hátra csíptettem. Körülnéztem és két ismerős arc fogadott. Az egyik könnyes szemmel tárta ki a karját felém. Jól esett; azóta nem találkoztunk, amióta megszűnt a munkánk a rendőrségnél. A másik sem fogadott másként. Éva megsimogatta a hátamat, közben felidéztük a közös élményeinket. Mennyit güriztünk együtt! Mennyit nevettünk kínunkban, a földön fetrengve…
A nyugalom nem tartott sokáig. őszinte voltam, s ez hibának minősült. Nem ismertem azt a szót, hogy tétovázás, pontos elképzelés alapján követtem a belső hangomat mindaddig, amíg nem kaptam főnöki utasítást. Kollegáim sorsának alakulásában ott segítettem, ahol tudtam. Egyenlőnek éreztem magam velük, hiszen mindannyian a mindennapi betevőért harcoltunk. Nekem azért könnyebb volt, mert könnyűszerrel tudtam megtakarítani, hiszen egyedül élek, nem kell háztartást fenntartanom. Támogatásomat csak rövid ideig élvezhették, ugyanis néhány kérést elutasítottam. Nem vagyok mindenható, képtelen vagyok minden kívánságukat teljesíteni.
Ilyenkor megszűnt a bennem lakozó emberfeletti angyali lény, aki mások megsegítése érdekében született erre a földre, de rá kellett döbbennie, hogy emberségesebb, mint gondolta.
Megadtam a kezdő lökést, de csak azt, ezért még erősebbnek tűntek, mint azt mutatták. Az egész csak színjátszás volt. Az álommizériában az én tűrőképességem is megcsappant. Ennyit bírtam. Az önzetlenség és az önzés határait súroltam, ameddig csak lehetett, de most mindennek, egyszer és mindenkorra vége szakadt.
Egy hatemeletes irodaházat takarítottunk. Mondanom sem kell, hétvégéken. Hamar kifáradtunk, és a feszültséget egymáson vezettük le. Elegem volt abból, hogy kihasználják a fiatalságomat és a tettrekészségemet. Megtudták, hogy protekcióval jutottam ehhez a munkához. Rokoni szálak fűznek a cég vezérigazgatójához, és ez szemet szúrt nekik. Úgy voltam vele, hogy becsülje meg már az ember, ha sikerül kerítenie egy álláslehetőséget. Az effajta koszos munkával amúgy sem lehet vagyonokat keresni. Igen, lehetőséget kaptam, éltem vele, de már ne is haragudjanak, úgy érzem, erre rászolgáltam. Fürge voltam és szorgalmas. Nem értettem, hogy miért kell ebből ekkora ügyet csinálni.
A konfrontálódást látszólag jól bírtam, de még Éva is mintha ellenem fordult volna. ő már régóta itt volt. Központi figuraként szinte mindenkit az ujja köré csavart. Úgy itták a szavait, mintha kinyilatkoztatás volna.
A munkamorál megbukott, vagy eleve nem is volt, nem tudom. Állandó gyomorgörccsel jártam dolgozni. Mindennaposak lettek a konfliktusok. Az ellenséges légkör mindenkit elgyengített. Napról napra derült fény arra, hogy kihasználnak. A megszokás nagy úr, ezért amit tőlem kaptak, csak apránként vontam meg, de lassanként mégis ellenem fordultak.
Hosszú ideig kerestem a szót arra, amit művelnek velem, amihez nincs joguk, aztán nagy nehezen ráakadtam. Provokálnak, rivalizálnak, törtetnek. Ezek az ostoba szavak, de főként a jelentésük eddig idegenek voltak számomra; a verseny, attól való félelmükben, hogy kitúrják őket. Nyilván önmagunkhoz híven, elégedetlenek vagyunk a teljesítményünkkel. Jobb eredményt is elérhetnénk, de ez néha nem rajtunk múlik. Hiába teszünk meg mindent, ami tőlünk telik, de nem mindegy, milyen áron. Ha utálattal és gyűlölettel, akkor ebből nem kérek!
Egy napon Éva arcvonásai a szokásosnál is keményebbé váltak. A szép, egzotikus zöld szempár már nem volt sehol. Csak addig csillogott, amíg el nem érte amit akar. Érdekembernek bizonyult.
Meghasonlott a szememben. A többiekre is ráragasztotta a kicsinyesség és az irigység bélyegét. Felhánytorgatták, hogy csoportvezetőnek képzelem magam, holott csupán a helyettesük vagyok. Betelt a pohár. Nem hagytam szó nélkül. A másik munkájában szinte már betegesen kivetnivalót találtak. Példaként, voltam én már beképzelt, elkényeztetett, hazug, „huszadrangú” senki. Mint ők.
Többször is a tudomásomra hozták, hogy egy másik lány — szintén Éva — egyáltalán nem végzi el a munkáját. Mindez addig nem érdekelt, amíg csak másodállásban dolgoztam ott. Más helyett is gürizni nem igazságos. Gyorsan rá kellett döbbennem arra, hogy ez most nem számít. Félre kell tennem a becsvágyamat, pedig engem is piszkált a dolog. Akkor határoztam el, hogy a mérhetetlen igazságérzetemből engedek, amikor Éva kijelentette:
— Most te vagy a helyemen. Nekem nem sikerült kirúgnom őt, de neked csak menni fog! Járj sikerrel! — mosolygott ravaszul.
Sajnáltam őt, mert ha nem lesz hol dolgoznia, a gyerekei visszakerülnek az intézetbe. Mérlegelnem kellett.
Az egyik oldalon jóban lenni azzal, aki befolyásolja a többieket, a kedvére tenni, ezzel egyenrangú lehetnék a szemükben. Ez nem én vagyok. A másik oldalon pedig tanulni a hibáimból; aki egyszer kihasznált, többször is fog. Aki egyszer megszűnt létezni számomra, annak, ha akarnék sem tudnék engedelmeskedni. Inkább az kerekedjen felül bennem, aki inkább érdemtelenül, de ártó szándék nélkül cselekszik.
Következésképpen nekiszegeztem néhány, jó előre megfontolt kérdést:
— Tudod, mi a különbség köztünk?
— Mi? — kérdezte Éva kíváncsian.
— Az, hogy én nem fúrom a másikat, önös érdekemben meg pláne nem. Tiszta lapokkal játszom.
— Na, jól van, ebből elég! — förmedt rám.
— Rendben, csak még egy kérdést engedj meg nekem! Tudod, mi a közös bennünk? — kérdeztem higgadtan.
— Hallgatlak. — csillant fel a szeme.
— Az, hogy barátnők voltunk. De az régen volt. Ma már egy közös vonás sincs bennünk. Egyetértek veled, amikor beképzeltnek tituláltál. Nem vagyunk egyenrangúak…
Eddig a percig nem látta, hogy megviseltek az események. Megpróbáltam elodázni, nagyobb jelentőséget nem tulajdonítani az egésznek. Másnap megkínált mogyorós csokoládéval. Az étcsokoládé keserűsége negédes ízű volt. Mézes mázas kedvesség volt, semmi több, de legalább béke költözött belém. Jól tudtam, hogy a közeledése őszintétlen.
Belém nyilallt a fájdalom. Ez több volt, mint amikor csalódik valakiben az ember. Csak lestem, hogyan hullik szét, amivel egykor gazdagodtam. Nemcsak egy szép emléket vett el tőlem. Sokkal nagyobb kárt tett. Azt hittem, ennél mélyebb gödörbe nem süllyedhetek. Rekedt a hangom, kiabálni sem tudok, hogy húzzanak ki innen! Bent rekedtem. A sértettség, a csalódottság, a kitaszítottság miatt egy világ dőlt össze bennem.
Eleven seb. Eleven heg. Eleven fájdalom. Eleven emlékek.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.19. @ 18:23 :: Horváth Nóra
