Szent nyakékemet megragadom.
Benne lakozik az átkod,
ártatlan alakként tartja bennem
a szánni való lelked.
Megvagyunk nélküled,
elvonlak,
semmibe vesz
a nagyszájú élet.
Elfordulsz tőlem,
hozzám szólsz,
ostoba szavaid
leperegnek a kabátomon;
testidegen minden
esőáztatta,
impulzusod.
Rágalmak az égig emelnek,
ahogy egykor én téged,
akkor veled néztem tükörbe
és együtt kuncogtunk.
A busz ablakán a párát letörlöm,
most tisztán átlátok rajtad.
Bereteszelem a lényed,
csak az szűrődjön ki, ami éltet,
hogy értsd, csupán
csak átutazóban
térek meg hozzád;
nyomorúságos élted
sivár állomásokon ível át,
sohasem leszel jobb,
a valaha voltnál.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.16. @ 15:47 :: Horváth Nóra
