A lány arra ébredt, hogy a fiú gyengéden cirógatja a vállát. Bosszúsan rántott egyet magán, a fejét is megemelte kissé:
— Hagyjál!
A fiú sértődötten hátat fordított.
A lány értetlenül figyelte magát, mi ez a tiltakozás? Miért van benne újabban ez az ellenkezés?
Szinte fájt, hogy egyre többször terhére van ez a túláradó ragaszkodás, dédelgetés, ahogyan a fiú lóg rajta, mikor ő nagyobb szabadságot szeretne, de így lépni se tud, akár egy hízelkedő macskától.
Restellte is, hogy most megbántotta, de nem tudott erőt venni magán, hogy kiengesztelje. Kis idő múlva megkönnyebbülten hallotta a szuszogásából, hogy párja ismét elaludt.
Mikor a fiú felébredt, a másik párnán egy cédulát talált: „Magányra van szükségem! Bocsánat!”
Semmi: „Szeretlek!” vagy „Majd hívlak!” Nyugtalanság fogta el. Felkapta a telefonját, de a hívott szám a közelében csengett. Most már végképp nem tudta mire vélni ezt a viselkedést.
A lány ekkor már a pályaudvarra ért. Kiábrándultság vett erőt rajta, amerre nézett mocsok és morcos emberek.
— Tessék! — szólt a pénztárosnő sürgetése.
— Hová megy a legközelebbi vonat? Arra kérek egy egészet… a végállomásig.
— Öt perc múlva indul… Kettes vágány! Siessen!
A vonaton barátságtalanul hideg volt, iszonyatos bűz, az ablakokon vastag kosz, mintha egybe mosódó képeket nézne, úgy futott el a táj.
— Meddig utazik? — kérdezte a kalauz, megszokásból. — Végállomás?
Rábólintott, az volt az egyszerűbb. Minek mondaná el neki, hogy maga se tudja, de azt sem, hogy miért?
A vonat kerekei azt kattogták: El kell menni! Meg kell tudni! Hiány-zol-e? Hiány-zol-e?
Hegyek ölében elterülő kis falu felé kanyarodott a vonat, hirtelen felpattant, még sikerült leszállnia.
Hosszú ideig rótta az utcákat, benézett az idegen portákra, kutyák ugatása és kíváncsi tekintetek kísérték.
Nagyon éhes volt már, amikor jóval a déli harangszó után egy üzlethez keveredett. A vegyesboltok összetett illata csapta meg, kedvére volt, jó nagyokat szippantott, míg ráérősen nézelődött.
A boltos egyre gyanakvóbban méregette, végül megszólította.
— Adhatok valamit?
Tekintetét még egyszer végigfuttatta a szalámik során.
— Igen. Negyed kiló kenyeret kérek.
A boltosnő ingerülten csapta a levágott darabot a mérlegre.
— Mást?
— Egy üveg ásványvizet, legyen szíves!
A kérdő pillantásra mosolyogva válaszolt.
— Mást nem kérek!
Jó illata volt a kenyérnek, nemrégen süthették, langyos melege jólesett a tenyerének. Alig várta, hogy kilépjen a boltból, tört egyet belőle, és élvezettel rágcsálta. Nem bánta, hogy nem szeleteltette fel, így, falatnyikat tépkedve most sokkal jobban esett.
Kenyéren és vízen! Nélküled! — rágott ütemesen.
Jó felét megette, majd a maradékot a zsebébe gyömöszölte, meghúzta a vizes palackot, az a másik zsebbe került, és újult erővel indult a falu felfedezetlen része felé.
Rövidesen a temetőnél lyukadt ki. Míg sétálgatott a sírok között furcsa érzés töltötte el a sosem látott emberek fejfáit olvasva, s messzire vitték a gondolatai.
Későn észlelte a feketébe öltözött csoportot; éppen búcsúztattak valakit. Megtorpant, és egy ideig figyelte a szertartást. A gyászolók sűrűn felé nézegettek, a tekintetek arról árulkodtak, hogy találgatják, kije lehet az elhunytnak. Sejtette, hogy rövidesen elindul a pletyka, mely majd egyre dagad.
Szerette volna megtudni, hogy kinek az utolsó útjánál volt jelen, de jobbnak látta a többieknél korábban elmenni.
Kis térszerűséghez ért, ahol egy törött-kopott padot fedezett fel. Jól benne járt már az idő a délutánban, az egész napos talpalás után jólesett leülni. Előhúzta a maradék kenyeret. Aprókat csipegetve kedvetlenül eszegetett, és közben önmagát faggatta. Nem értette, mi van vele! Máskor alig várta, hogy a fiú belépjen az ajtón, a karjában ringatózhasson — mi ez most?
„Hányszor jutott eszembe a kedves? Mennyire hiányzik? Szeretném-e elmondani neki ezt a napot? Nagymama egyszer azt mondta, a szíved megsúgja, ha eljön az igazi! Hahó, szívem! Mit mondasz?
Talán vége?”
Képtelen volt végiggondolni.
A felhőket nézte, a lemenő Nap aranyos rózsaszínűre festette őket. Amikor lenézett, egy kutya ült előtte. Áthatóan nézett fel rá, egész tartása egy várakozás volt. Ösztönösen dobott felé egy falatnyi kenyeret. A kutya utána ugrott, nem rágta, mohon lenyelte, és visszaült a várakozó pózba. A szemében tömény bizakodás.
A kenyér java részét a kutyának adta, ő maga csak a morzsákat simította a szájába.
— Elfogyott, nincs több! — veregette le a kabátját.
Erősen alkonyodott, elindult az állomás felé. A kutya szorosan a nyomában haladt.
Egy fejkendős asszony jött szembe velük, pár lépésnyire megállt, bevárta őket.
— Csak eljött érte! — mondta, mikor mellé értek.
— Tessék?!
— Látom, eljött a kutyájáért.
— A kutyámért? Nem az enyém!
— Nem?! — csalódottan nézett a lány lábához telepedett borzasra. — Én meg azt hittem… Pár hete hagyták itt valami kirándulók… — elindult. — Akkor nem a magáé? — fordult vissza. — Pedig úgy néz magára!
A lány szembe fordult a kutyával. Hosszan néztek egymásra, akkor a kutya vidáman ugrott egyet, és erősen csóválni kezdte a farkát.
„Ha ezt láttad volna!” — villant belé.
És egyszerre nagyon kezdett hiányozni a fiú.
— Gyere, ha akarsz! — szólt le, és futott, majdnem az állomásig.
A kutya lelkesen loholt a nyomában. Ott felkapta, a kabátja alá rejtette.
— Egy egész jegyet kérek… — kis tétovázás után hozzátette. — És egyet kutyának…
— Milyen kutya? — nézett a szemüvege fölött a pénztárosnő.
— Hát… kicsi…
— Szájkosár van rajta? És kérem az oltási bizonyítványát!
— Az nincs! — mondta majdnem sírva. Már igen megbánta, hogy szóba hozta a kutyát, talán észre se vették volna, ha jegy nélkül felcsempészi a vonatra.
─ Akkor nem adhatok jegyet!
Széthúzta a kabátját, a kutya érdeklődve nézett körbe.
─ Ó, hát te vagy az a kutya? ─ mosolyodott el a nő, aztán barátságosan kérdezte. — Elviszi?
A lány bólintott.
— Neki amúgy se adok jegyet. Mondja meg a kalauznak, hogy a jegy Jutkánál van. Érteni fogja. Várjon egy picit! — mondta, miután kiadta a lány jegyét.
Benyúlt a fiókjába, és egy szalvétába csomagolt zsemlét gyömöszölt ki a nyíláson. ─ Búcsúzóul, Pamacsnak.
— Pamacs a neve? — kérdezte gyorsan a lány.
— Mi hívtuk így itt, az állomáson… Jött minden nap! Már kezdte érteni…
— Vagy úgy! Köszönök mindent!
A vonat most is koszos és barátságtalanul sivár volt. Bevackolódott az egyik sarokba, a kutya a cipőjére gömbölyödött. Kicsit elszenderedett, arra riadt, hogy a kalauz gyengéden rázza a vállát.
— A menetjegyét, ha kérhetem!
— Igen, persze! — nyújtotta át. Némi tétovázás után hozzátette. — Az övé Jutkánál van.
A férfi mintha meglepődött volna a közlésen, de aztán barátságosan bólintott egyet.
— Végállomásig?
— Igen! Mikorra érkezünk…?
— Húsz óra harminckor. További jó utazást!
Kettesben maradtak. A kutya melege nagyon jólesett a lábának, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha most még valaki hozzásimulna, ahogy mindig szokta, hogy ő ne fázzon.
Meg kellene mondani neki, hogy már úton van hazafelé… A zsebére tapogatott, de hiába, a telefonját oktalan dölyfében szándékos otthon hagyta! Nagy butaság volt! Most felhívhatná, hogy jöjjön elé!
Hogy fog egyáltalán hazamenni? Legalább nyakörve lenne a kutyának, akkor a sálját ráköthetné.
A pályaudvar zsivaja nyomasztóan hatott rá. Mindenütt rosszarcú emberekbe botlott, alig várta, hogy kiérjen a szabadba. Hirtelen elhatározással beugrott egy taxiba.
— Kutyával? — kérdezte jelentőségteljes homlokráncolással a sofőr.
— Számolja bele!
— Meglesz! Hová parancsolja?
Majdnem az összes pénze ráment a fuvardíjra, de most nem törődött azzal, hány napra kell beosztania a maradékot.
Csengetés után sután állt az ajtó előtt, a karjában a kutya izgatottan szimatolgatva forgatta a fejét.
A fiú borzas hajjal, meglepetten pislogott rájuk, majd az arcán az a mosoly jelent meg, amikor valami szépre csodálkozik.
— Ezt a bolhást hol szedted össze?
Nézték egymást hosszan, akkor a fiú a kutyáért nyúlt.
— Hiányoztam? — kérdezte a lány.
A fiú válasza előbb egy kis grimasz volt.
— Látod, főztem! Spagettit… Két személyre! De azért neki is jut! — tette máris a kutya elé az ételt, majd egy bögrében a vizet. — Milyen éhes!
A fiú a kutya mellett guggolt, a lány a falat támasztotta a hátával.
Hallgattak.
A lány szemében pára gyűlt.
— Köszönöm, hogy megértesz! El kellett mennem, hogy megtaláljam és elhozhassam magamat neked.
— Isten hozott! — állt fel a fiú, és kinyújtotta a kezét. — Én meg marasztallak!
Csendes összeborulásukba belemuzsikált a kutya mohó lefetyelése.
Szomjas is volt nagyon…
Legutóbbi módosítás: 2012.01.23. @ 12:21 :: Józsa Mara