Pestszentlőrincen laktunk. A házunk fölött húzódott a légi-folyosó és ott emelkedtek magasba a repülőgépek. Ami másnak őrült zaj, az nekem kislány korom óta a helyváltoztatás, emelkedés, elmozdulás csodálatos lehetőségét villantotta fel. Imádtam az erős hajtóművek hangját. Néha éjjel is felébredtem a hajtóművezés zajára és álmodtam tovább, hogy repülök én is — el innen, el — valami más, derűsebb élet felé.
A lőrinci házban édesapámat vártuk vissza Szibériából. Ő volt a család reménysége, aki majd megold minden problémát — ha hazajön. Onnan azonban nagyon kevesen jöttek vissza! A mi sok évig tartó reményünk is lassan reménytelen valósággá változott!
Ezekben a gyermekévekben fokozatosan erősödött vágyam a Ferihegyi Repülőtér és a repülés iránt. Kiszínezve a körülményeket elképzeltem és reméltem, hogy édesapám majd oda fog megérkezni a messzi, messzi ismeretlen tájról — és onnan érkezik számomra valami csodálatos feloldozás, a sorsom jobbrafordulása is. Oda akartam menni, látni akartam! Ha csak képzeletben is, de átélni, milyen lenne, ha megvalósulna régóta dédelgetett álmom.
Egy nap végre barátnőimmel megkaptuk az engedélyt a repülőtér-látogatásra. Lázas izgalommal játszottuk, hogy mi is utazunk. Az agyam minden mozzanatot rögzített. A várócsarnok két oldalán felfutó fehér márvány lépcsősorok szédült magasságát, az utazási lázat az induló utasok arcán, az egyenruhában dolgozó alkalmazottak kedves mosolyát, segítőkészségét; a bőröndök illatát, a hangosbemondó hangját.
A hatalmas teraszról elénk tárult a beton, és arcom a rácsok közé szorítva igyekeztem alaposan megjegyezni a látottakat. A „Follow Me” feliratú kis sárga autók után dübörögve elinduló hatalmas repülőgépeket, melyeknek felszálláskor hiába követtem nyomvonalát, pillanatok alatt tűntek el szemem elől a felhők között. Ámulva csodáltam a betonon, kis bőröndjeikkel előttem vonuló világoskék egyenruhás szép lányokat, az elegáns, tányérsapkás pilótákat, a fényeket, az illatokat, az annyira jellegzetes repülőtéri zajokat.
Álomvilágban értem haza. Igen én OTT fogok dolgozni! Mindegy hogy mit, csak ott legyek! Közelében az áramlatoknak, a változás lehetőségének, a mozgásnak, kedves segítőkészségnek, mosolyoknak! A szép márvány lépcsőkön mehessek fel, láthassam és érezhessem naponta ezt a hangulatot.
Ezen túl, ha egy repülőgép emelkedett a házunk felett, azonnal az udvar közepére szaladtam a diófámhoz, és néztem, amíg csak láttam. Megszállott lettem, csak a cél lebegett a szemem előtt. Álmaimban stewardess, akár kapitány is voltam a szélben! Hatalmában tartott a vágy, és hiába mondta az unokanővérem sűrűn:
— Szöszi, ne álmodozz! — a dac annál erősebb hangon mondatta bennem: „De, álmodozok és elképzelem és meg is fogom csinálni! Majd meglátják, csak azért is… majd én… majd megmutatom!”
A múló évek alatt anyám minden reményét elvesztve, keserű, kiégett lett – gondjaink egyre szaporodtak. Már nem rohantam látványosan az udvar közepére, ha emelkedett egy repülőgép és egyre többet hallgattam. Jó nagymamám, miközben fonta a hajam vigasztalt és bíztatott:
— Te sok mindent elérhetsz még, csak jó légy, kislányom! Meglátod, lesz még jobb sorsod! Édesapád figyel téged! — Ez mindig erővel töltött el! „Jó leszek…! Igen, Jó! Ha figyel, akkor segít is!” — reménykedtem. „Majd én megmutatom, … majd, majd, ha nagy leszek… majd ha…, majd…, egyszer…, igen…, talán…!”
Messze kerültem a vágyaimtól. Tizenévesen kezdtem dolgozni, a szükség rákényszerített egy szorgalmas életmódra. Nappal munka, este tanulás. Az akkoriban jól működő gyors- és gépírás még sikert is hozott. Gyorsírtam a Parlamentben, országos hivatalban dolgoztam: elégedett lehettem volna, azonban anyám gondjai egyre nagyobb teherként nehezültek a vállamra. Szült egy kedves, kicsi lánykát, akit évekig segítenem kellett, terelgetni az életre, majd jött a szerelem, aztán az első fiúnk.
A még gyermekkorban rögzült vágy azonban rendszeresen felszínre tört bennem, mint amit meg kell tennem bármi áron, és figyeltem a lehetőségeket.
A repülőtérhez akkor kerültem közel ismét, amikor már betöltöttem a huszonnyolcadik évemet és egy igen bátor próbálkozásomat siker koronázta. Vártak Ferihegyen, a személyzeti osztályon. Akkoriban hosszas nyomozást végeztek a felvételek előtt, így a másfél hónapot kétségek között éltem át. Aztán jött a távirat: „Munkaköre betöltése céljából jelentkezzék…”! Dobogó szívvel és torokszorulással lépegettem fel a valaha csodának hitt márvány-lépcsőkön.
Irodába kerültem — mint statisztikus —, pont az érkező oldal felett, ahonnan naponta láttam a sok évvel ezelőtt megfigyelt boldog találkozások örömét az érkező utasok arcán. Munkám során minden nap végigmentem a betonon, megnézhettem a repülőgépeket kívülről-belülről, így részt vehettem a repülőtér izgalmas életében. Egy csöndes beteljesülés részese voltam, már nem kergetve azt a szép álmot, ami gyermekkoromban a csodálatos nagy találkozás reményével éltetett. Ami megmaradt, az a sorsával megbékélt ember kissé ünnepélyes emlékezése volt arra az édesapára, aki miatt a repülőtér az álmai középpontja lett.
Feladatok tömege várt rám, hisz családunk még két fiúval gyarapodott. Édesanya lettem, és a legfőbb gondom ez az igen nagy felelősséggel járó szerep lett, tarkítva munkahelyi problémákkal és a nehezen megoldható alkalmazkodásokkal.
Ekkortájt üresedett meg egy — a családunk minden gondját könnyebbé tevő, igen vágyott — műszakozós beosztás, földi szolgálatban, az utasforgalomban. Megbeszéltük… — szombat, vasárnap elvész a folyamatos munkarend miatt, de az egy nap nappal, egy nap éjjel és két nap szabad beosztás miatt, szinte mindig otthon leszek. A fiúknak nem kell közösségbe járni, megosszuk a munkát! Örömmel és a várakozás izgalmával fogadtam ezt a számomra sok tanulnivalóval járó, ismeretlen munkakört.
Nagy családom, három fiam volt és elmúltam harmincöt éves, amikor először beléptem egyenruhában a tranzitba, és az izgalmában dadogó nénikét a beszállításhoz kísértem, mert a sok — számára ismeretlen — feliraton képtelen volt eligazodni. Mosolyogva, derűs megnyugtatással segítettem bármikor, mert átéreztem az utazók arcán látott izgalmakat.
Tagja lettem a Társulatnak, végre felléphettem a Színpadra. Megéltem ezen a „színpadon” jót és rosszat. Megismertem kedves és kellemetlen embereket. Láttam összetartást jó és kevésbé jó cél érdekében, de ott voltam és hajnalban, amikor az első járat elindult, gyönyörködhettem a horizonton felkelő Nap fényében.
*
Az olvasónak, aki ma, holnap, vagy a későbbiekben a MALÉV járatain utazik, szerencsés fel- és leszállást kívánok, és azt, hogy ha nem is lesz az alábbiakhoz hasonló fogadtatásban része — kellemes megjelenésű, elégedett kollégák üdvözöljék, mosollyal az arcukon.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.16. @ 14:54 :: Király Valéria