Egyszer, valamikor serdülő korában megjelent a vágyakozás a szerelemre! A szerelemre, ami beköszönthet bármely pillanatban. Autóbuszon olvasva, hosszas utazásai közben, esetleg a színházban — miközben hagyja, hogy az álmok elrepítsék a történet és a zene szárnyain — bármikor meglephette! A Lánc-hídon, hétvégi romantikus sétái közben és akkor is, amikor késő éjjel, karikás szemekkel a napi munka és az esti iskolában leült öt óra után, félálomban döcögött hazafelé a hatos villamoson.
Várta, hogy jön a szerelem, egyszer jön az, akivel minden gondolatát meg tudja osztani, aki figyel rá és ő is majd ezt teszi. Beszélgetnek, táncolnak, énekelnek együtt, elmondják kedvenc verseiket egymásnak és megállíthatatlan lesz majd ez az együttlét egészen a beteljesülésig. Tovább már soha nem gondolta, csak eddig. Innen már nem volt követhető minta.
Apja — mint példakép — nem állhatott előtte, hisz a második nagy világégés elrobbantotta mellőlük, még mielőtt láthatta, megismerhette volna. Az ő szellemiségét őrizte: leveleit, verseit, képeit, a múltat; és alakított ki, utána való vágyakozásában egy furcsa kapcsolatot. Örök vágyat ez után az elérhetetlen intelligencia után. Magasztos, elérhetetlen és távoli. Ez maradt meg, ez a „Sohasem érhetem el!”
Végigkísérte életét a kettősség, vágy az általa úgy áhított távoli nagy szellem és a fizikailag is érzékelhető után. Így, különválasztva! A nagy szellem, a távoli mindig szép maradt, plátói. A másik, a fizikailag érzékelhető igazából soha nem fogalmazódott meg benne, csak megérezte, olyankor, amikor őt kiválasztották. Menekült is ez elől a nehezen uralható érzés elől, ha nem figyeltek eléggé a reakcióira. Gyorsan döntött, a megismerkedésre időt sem hagyva és nem találkoztak többé.
Azt hamar látta, hogy más közegben élnek azok a fiatalok, akik vele azonos érdeklődésűek. Tanult és törekedett, hogy elérje kortársai szintjét — amit magának felállított —, de hiába lett képzett, olvasott, kulturált fiatal lány, a munka melletti tanulás, az ezzel járó fárasztó hétköznapok hamar érett emberré tették. Nem élvezhette a ráérősen tanulgató diákévek örömeit és minden próbálkozása ellenére kimaradt abból a társaságból, akik számára a legérdekesebbek voltak.
Végül is a tanulás, a matematika hozta össze kedvesével, s a hirtelen jött lángoló szerelmet elfogadva kötöttek házasságot — mindketten élvezve a fellobbant lángoló szenvedélyű kapcsolat magával ragadó, elementáris erejét.
Életében a férfi — mint más ─ először az első fia képében jelent meg. Ez az eleven kis emberpalánta tanította a tiszta szeretetre, arra, amit már a szellem működtet, itt a hétköznapokban, és nem az apa utáni vágyakozás ábrándképeiben, valahol az oly mélyen berögzült „Sohasem érhetem el!” –ben.
A családot terelgető, precíz odafigyelést kívánó években nem volt ideje saját érzéseivel foglalkozni. Sokkal később tudatosult benne, hogy hibázott. Nem keresett aktívan az általa vágyott társ után. Ösztönösen engedett egy őserőnek, ami, mint a mágnes vonzotta a párjához és tartotta mellette fél életen át. Olyan társat kapott, akinek hiába kutatta szellemét, nem talált nyitott kapukra. A férfi ─ sörényes, hím oroszlán módjára ─ háttérbe húzódott, kéjes lustasággal nyúlt el, és békés álomra szenderült az ő égő vágyai elől. Ne zaklassa idézetekkel, versekkel, kórussal, zenével, tánccal, nyelvtanulással, ne hívja örökké a hegyekbe és a vízpartra, s ilyenkor viccnek szánva — mint egy kisgyermekre — rá is szólt: „Nyugodj meg! Ne romantikázz!”
Akkoriban sokat foglalkoztatta, tanult is róla, hogy szerencsés párok között működik az egymásra figyelés kellemes harmóniája és hosszú házasságban végül kialakulhat. A lehetőséget nem vetette el, de miután náluk ez nem következett be, úgy gondolta számára nem létezik. A Test, az Anyag, a Család — a Gyerekek!
Igen, a Nagybetűs…! Egy idő után ez volt, ami összetartotta a kapcsolatukat, de ők — különböző érdeklődési körrel, értékrenddel —, két külön úton járó emberré váltak. Testvérekként engedték el egymást, kötelezettségek nélküli távoli barátságban maradva.
*
A megnyugtató, boldog érzést, hogy valaki kiegészíti, mintha a másik fele lenne, először érezte. A férfi — akivel egy ideje nagy figyelemmel fordultak egymás felé — nem a testét, hanem a szellemét lobbantotta fel.
Virtuális kapcsolatként, két távoli városból küldözgették egymásnak lassan puhatolódzó leveleiket. Finom megnyilvánulások, az életükben felfedezett hasonló módon átélt élmények, levelek egy nagy költőről, a világ dolgairól, további gondolatokat ébresztő kérdések és válaszok követték egymást nagy odafigyeléssel. A férfi néha rosszkedvű volt a betegsége, láza miatt, ilyenkor ő mesélt szórakoztatásul, hol vicces, hol komoly történeteket írva, melyek mindig örömteli fogadtatásra találtak. A férfi is egyre többet mesélt magáról… „De hol marad az inspiráció?” — viccelődött ilyenkor. No, hát azt soha nem mulasztotta el. Ez a szokatlan, különös figyelem és rendszeres véleménynyilvánítás róla, az ő nyitott, érdeklődő, élményeket kereső életmódjáról, a papírra vetett gondolatairól, szinte zavarba hozta. Minden levélben bíztatta:… „Írj!…Írj! Még ha csak pár ember rezdül is egyet az írásaid olvastán, már megérte, mert jól érezte magát, nem politizált, megnyugodott.”
Váltották egymást a levelek, gondolatokkal telve. Alkalmanként vitatkozó, majd egyetértő, más- és másfajta észlelésekre kényszerítőek, de soha nem unalmasak. Egy idő után úgy érezte, találkozniuk kell. Bárhogy is. Látni szeretné! Kezet fogni vele, a szemébe nézni, mert ez a virtuális kapcsolat ─ önmaga számára is váratlanul — pár napja ideges feszültséggel töltötte el. Egy valószerűtlen álom, ábránd lett, amely hajnaltól késő éjszakáig írásra kényszerítve kitöltötte napjait. Az a bizonyos „Sohasem érhetem el!” — pontosan hasonlított ahhoz az álomszerű kapcsolathoz, amit a néhai édesapjával folytatott.
Szinte azonos pillanatban küldték egymásnak a levelet. Találkozzanak! Egy decemberi napra beszélték meg a találkozást, a szépen felújított Szabadság-hídon — amiről kapcsolatuk kezdetén egy romantikus novellát írt.
Ekkor cseréltek telefonszámot — eddig valahogy figyelmes, szép volt ez az ismeretség anélkül is, hogy hallották volna egymás hangját, vagy látták volna egymást személyesen. Csak a levél jött-ment! Csak megismerték egymást. Csak el merték mondani legféltettebb gondolataikat. Csak aggódtak egymásért. Csak szeretettel és odafigyeléssel szóltak egymáshoz. Csak vitatkoztak néha. Csak barátok lettek! Csak, csak, csak…!
Soha nem találkoztak. Soha nem jött létre a megbeszélt találkozó. Másnap nem kapott levelet. Este még elküldött, aggódó érdeklődésére nem érkezett válasz. Várt késő délelőttig, szíve elszorult, torka kiszáradt — végül már nem tudta visszatartani türelmetlenségét és felhívta a megadott telefonszámot.
Női hang jelentkezett. Bemutatkozva, rossz érzéssel érdeklődött a férfi felől.
— Őt nem tudom adni, tegnap délután meghalt! — érkezett a száraz, tényszerű válasz, mint egy hatalmas pofon. Csend és csend… Csend a fejben, a szívben, hideg verejték a testen és félelemremegés a lélekben.
„Nem, nem félek…, nem adom át magam ennek az érzésnek!” — mantrázta. — „Tudom, van ilyen, hogy menni kell. Egyszer csak menni kell…” — tolultak a megválaszolatlan kérdések: „Most akkor kivel beszéljem meg?… Kinek mondjam el?… Ki figyel rám ezután, kire figyelek én?… Ki ismer úgy, mint Ő?… Kit ismerek úgy, mint Őt?” — és az önző: „Miért történt ez velem?”
Neki, aki mindig erős volt és az élet minden próbatételét nagy önuralommal állta, kétségbeesésében ömlöttek a könnyei. Elvettek tőle már sok mindent. Belenyugodott, megoldotta. Most, hogy élete utolsó negyedében éli át ennek a szellemileg oly harmonikus kapcsolatnak az elvesztését — az érintett család előtt ismeretlenül tehetetlenül kiszolgáltatva ─, hideg szorongást érzett. Időrendbe sorolta a kapott leveleket, hosszan elidőzve egynél-egynél. Felidézve a történteket világosan látta, a „kör bezárult” ismét közel került az életét végig kísérő mondat: a “Sohasem érhetem el!” Ezután tette le a tollat és csukta be a mappát. Békességet, beletörődő megnyugvást kívánt eltávozott szellemi partnerének és időt adott magának, időt az elfogadásra…
Negyvennyolc nap volt! Negyvennyolc nap az életében, amikor közel került egy férfihez, akivel kiegészítették egymást, aki figyelt rá, bíztatta, inspirálta és felébresztette benne a gondolatok papírra vetésének nagy örömét. Akit boldoggá tudott tenni az írásaival, egy-egy verssel, novellával, zenével, csupán azzal, hogy létezik.
Ő írta; „Tudsz repülni a gondolataid vitorlásán is!” — és terelgette, követte őt hozzáértéssel, figyelemmel ezen a gondolatvitorláson negyvennyolc napon át.
„Lassan már nyitott könyv leszünk egymás számára!” — humorizált egyik levelében, a férfi gondolataira. A válaszon most is mosolyog…
„A nyitott könyv! Azért egy naplementei belelapozás nem azonos a breviáriumszerű olvasással!” — írta, s nem hitte el, hogy az ő életében ez a „naplementei belelapozás” volt a legtöbb, amit férfiembertől kapott.
http://www.youtube.com/watch?v=aNQSzTyvDw4&feature=channel_video_title
Legutóbbi módosítás: 2012.01.08. @ 12:30 :: Király Valéria
