Bernát testvér egy darabig csak figyelte a boksát, hogy nincs-e rés a földbunda alatt. Ha cúg érné alulról, hamuvá égne az egész farakás. Sárika, – aki tatár fogságból szökve tévedt hozzá – közben a létrát vigyázta, s mint csörgedező patak a kövek közt, úgy locsogott szünet nélkül a barátnak. Most éppen ott tartott:
– … a pogánysereg a parton táborozott, de féltek nekivágni a befagyott Dunának, na meg a népség is törte jeget a város alatt. Vezérük csak tétlen nézte, miként tesped túlparton a büszke város, mire Batu kán kieszelt egy ármányos hadicselt; egy éjjel sátrat bontott a kutyafejű, s reggelre már írmagja sem maradt a láthatáron. Még a marhacsordát is otthagyták őrizet nélkül … –
Fenn a létrán, a barát csak fél füllel hallotta Sára hangját. Úgy tűnt, mintha a közelben őrölné a búzát, egy szorgos malom. Inkább a munkájára figyelt. Betömte a szellőzőnyílásokat, s miután lejjebb ment a lajtorján, pár új lukat szúrt szelepként a keletkező gőznek. Örült, mert helyenként megroggyant a boksa oldala. Ott már szén lett a bükkfából. Maholnap, már lehet bontani.
– aztán a barmok csak bőgtek kínjukban, mert már három napja csak a havat nyalták… – Sárika elhallgatott, de csak, hogy újratöltse a tüdejét, mert még eztán jön a mészárlás…
Akkor már csak a földtől megszabadított szenet porral lefojtani, hűlni hagyni, s egy, két napra rá kikampózni alóla – s a végére már csak a tisztítás marad.
Még jó, hogy a bortól alszik Ambróziusz testvér, akit Gregor atya küldött, a menekült lány felöl érdeklődni. Vele megüzeni, hogy a kolostor küldheti a szánokat. A remete egy hálaimába kezdett, ám zavarta a lány, aki még mindig beszélt lenn a létra lábának. Igaz, két hete, mikor magához vette a tatár elől futó bögyös fehérnépet, még tetszett neki, hogy be nem áll a csacska szája. Na meg az is kedvére volt, hogy megosztja vele a derékalját a remetelakban. De már az első közös ébredéskor rádöbbent, hogy nemcsak testét szereti a lánynak. Remélte, hogy idővel szénégetőt farag Sárikából, s miután kitanulta, kettesben rakják majd a boksát. Ursulát, a medvét, akit az erdőben talált, úgyis csak fahordásra lehet használni. A létráról át is pillantott a szomszéd tisztásra, mennyire halad ott a munka. Vagy húsz ölnyire, a medve szorgalmasan rakta a fahasábokat a mézesbödön köré – a barát avval jelezte a jövendő boksabél, vagyis a gyújtós helyét. Legvégül azt fogja majd egy póznavégre kötött csóvával meggyújtani. A barát nem állta meg kacagás nélkül, amit látott: mert miután Ursula az utolsó bükköt is a helyére rakta, kinyalta a mézes csuprot, de olyan tisztára, hogy tőle, akár már a következő adagot is lehetett volna hozni.
Bernát fülét újra elérte Sára darálása:
– és aztán a gazdátlan csordát nagy vígan átvezették a Duna jegén a polgárok. A rejtőző tatárok meglátták, hol mentek át marhák, s már nem féltek a jégtől; mint az ördögök, átlovagoltak a túlpartra, s kezdetét vette a város dúlása… –
Bernát nagyot sóhajtott, de már nem mosolygott. Eszébe jutott, hogy Gregor atya, annak idején csak azt követően engedte el remetének, miután meggyónta, inkább megszökik, mintsem asszony nélkül éljen. Most persze hallgat a perjel, hogy szénégető lett a parázna barátból. Már azért is, mert kell a fegyver a férfikézbe. Mivel védenék meg a kolostorba menekült népet? A kovácsnak most égetően kell a szén, mert csak annak hevében tud kaszát, s jó kardot, kalapálni.
– A háromszáz finom asszonynak, akik könyörögni mentek a vezérekhez, levágták a fejüket… –
A remete lemászott a létrán s szomorúan megrázta a lány vállát.
– Hallgass el Sára, az Isten szerelmére! Nem tudsz másról beszélni? Már elmondtad, hogy szeplősítettek meg téged s a lombard úrnődet tatárok, mi mód szöktél meg a rabságból, s miként bolyongtál étlen szomjan. Mindent hallottam többször is, egészen addig, mígnem összeestél itt, mikor megláttad Ursulát. –
A remete kifulladt. Régen beszélt már ennyit egyfolytában. Megsimogatta Sára arcát, s kézen fogva visszaballagtak a házikóhoz, amit egy öreg fenyő bujtatott az erdőszélen. Bernát nem ment be, hanem letérdelt a maga faragta feszület elé, s buzgó imádságba merült.
Mikor Ursula észrevette, hogy magára maradt, s méze sincs, morogva visszacammogott a fenyőhöz, és a gazdája mellé térdelt imádkozni. Csak úgy hányta magára a keresztet.
Legalább is így jelentette másnap Ambróziusz testvér Gregor atyának. Hozzátéve azt is, hogy egy hét múlva mehetnek a szánok a szénért.
– Én nem azért küldtelek. Mit tudtál meg a nőszemélyről? Mikor állt be hozzá?
– Február közepén – pirult el a szerzetes.
– És tényleg láttad Bernát mellett a medvét imádkozni?
A barát csak bólogatott.
– Ambróziusznak már ne adj semmit, eleget ivott a napokban – fordult az atya a konyhás testvérhez, s kinyitotta az ablakot, hogy tűnjön a borszag.
– Na, meg küldd be a tegnapjött péket! – kiáltott még a konyhás után.
Pár nappal később a remete éppen bekötötte az utolsó zsák száját, amit addig Ursula tartott, mikor megérkeztek a szánkók. Sára a boksa helyét gereblyézte. Bernát átölelte Ambróziuszt, aki mellett egy böhömnagy ember forgatta a fejét. Amikor Sára meglátta a férfit, nagyot sikoltott:
– Mihály! Édes uram, hát élsz? – rohant feléje, ölelésre tárt karral. Ahogy odaért, akkora pofont kapott a péktől, hogy feldöntötte Ursulát a zsákkal.
– Élek, mert amikor megszöktél, kevés mákonyt kevertél a boromba. Gregor atya rámparancsolt, hogy bocsássak meg. Ezért hát nem verlek agyon. Magammal viszlek Segesdre.
Sára letörölte a vért az orráról, s szipogva felszállt az ura mellé a szánra. A barát szíve megdermedt, s csak állt, mint a sóbálvány.
Azért – búcsúzásképp – Ambróziusz keresztet vetett a remeteszoborra. Mire Bernát magához tért, már a hó sem porzott a szánkók nyomában. Csak Ursula volt boldog. Rátalált egy teli mézesbödönre – azt nyalogatta.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.15. @ 15:48 :: kisslaki
