Csodák pedig igenis vannak …
Csoda-e, ha a szemedbe nézve
szívem borzongató görcsbe áll
és mézédes ajkad érintése
ajkamon maga a „kis halál”?
Varázslat, hogy b?röd selyme, mikor
megérint, belém villám hasít,
netán ahogy bimbód csókjaimra
válaszul hegyes lándzsát feszít?
Csoda-e, hogy hasad szép lankája
gyengéd harapás után kiált
fülembe, és forró csókjaidtól
?rjöng? hímmé változom át?
Nincs itt varázs, „csak” földön túli kéj,
mely rabul ejt és nem könyörül,
lelkem sötét, mint a holdtalan éj
nélküled, ha lézeng egyedül.
A Csoda az, amikor vakító
robbanással szétszakad az ég,
alattunk döngve megmozdul a föld,
agyunkban vulkánok tüze ég
és a pattanásig megfeszített
izmunk húrján villám hegedül,
mikor már végképp nem bírjuk tovább:
Csoda, mikor LELKÜNK egyesül.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.23. @ 13:22 :: Kovács Imre