Sötétedett. Gizi néni, a házigazda felesége, meggyújtotta a petróleumlámpát, s a kis konyhában kellemes meleg fény terült el. A fiatal tanítónő, a nagy asztal egyik oldalán másnapi leckéinek vázlatait írta, vele szemben Gyuri, a háziak hetedikes fia tanult. Pista bácsi az ablak előtt alacsony munkaasztalánál épp befejezte a szomszéd bakancsának foltozását. Ha a kőbányában végzett munka után még futotta erejéből, suszterkedve keresett egy kis pluszt, pálinkára valót, ahogy felesége szokta mondani, amikor elég gyakran, munkából hazajövet a falusi kocsmában öblítette le torkáról a kőport. Ilyenkor viccelődhetnékje támadt, és nem értette, hogy miért olyan búval bélelt az asszony, aki egyáltalán nem értékelte az ő, már sokadszor ismételt, pálinka ízű humorát.
– Lássa, kisasszony, ilyen feleségem van nekem – mondogatta tetetett keserűséggel – ahelyett, hogy csókolgatna, becézgetne, némán kerülget, mint egy rossz kutyát. És én ezt eltűröm… Hej, pedig a faluban lenne, aki jó szívvel vetné meg az ágyát nekem minden este és még a bakancsomat is kisuvikszolná – toldotta meg egy huncut kacsintással.
Amikor Gizi néni megelégelte a sok sületlenséget, ahogy ő nevezte urának az ilyenfajta beszédeit, anélkül, hogy megállt volna keze az esti mosogatás közben, szigorúan rászólt:
– Eridj má’! Mit szerepelsz itt a tanítókisasszony előtt s mutatod a jó példát a fiadnak. Ha dolgod van, végezd, ha nincs, menj s feküdj le, hogy legyen már csend a házban! Ilyenkor Pista bácsi, mint a megleckéztetett gyermek, behúzta a nyakát, visszafogott mosolya és játékos tekintete pedig azt üzente, hogy jobb lesz az asszonyra hallgatni, mert ha nem, előkerülhet a sirítőfa is. Ami ugyan soha nem került elő, mert Pista bácsi tudta, hol kell abbahagyni, ha azt akarta, hogy aznap este felesége ne a sezlonra vessen ágyat magának, mert akkor nem létezett olyan édes szó a világon, amelyikkel őt vissza lehetett volna onnan csalogatni a hitvesi ágyba.
**
A város, ahonnan jött, alig húsz kilométerre lehetett a falutól, amelyikbe az államvizsga után, mint képesített tanítót helyezték. Amikor megérkezett, az iskolaigazgató lelkesen fogadta és bemutatta házigazdáinak, akiknél lakni fog az új tanévben, a házinéninek különösképpen gondjára bízva az akkori tanítóképzők szellemében nevelkedett lányt. Városról jött, és a falu izgalommal teli életet ígért számára. Az iskola, ahová, mint élete első munkahelyére először lépett be, a kollégák, az emberek, a szokások, a mindennapok életrendjének megismerése számos felfedezésre váró élményt rejtett, ő pedig figyelt, tanult, résen állt minden nap minden pillanatában, hogy megfeleljen az elvárásoknak és ne hibázzon, ne essen kísértésbe, amelynek bizony ki volt szolgáltatva, mint egyedülálló hajadon.
A házinéni lány korában Budapesten szolgált egy úri családnál, ahol sokat látott, tapasztalt. Aztán hazajött és férjhez ment. Szép leány volt és a legény, aki elcsavarta a fejét jóképű és szerelmes. Minden rendben ment közöttük, Isten megáldotta őket két fiúgyermekkel is, csak az a fránya pálinka keserítette meg időnként a talpraesett, dolgos asszony életét. Így teltek éveik, míg észrevétlenül két egymásba kapaszkodó szerelmes fiatalból egymás mellett járó Gizi néni és Pista bácsi lett.
Téli estéken, ha otthon maradhatott, szerette hallgatni az asszony történeteit, melyek a budapesti család életéről szóltak, vagy Budapest fényes utcáiról s a szeretetről, mellyel elhalmozták a székelyföldi lányt, akitől, mint ők maguk bevallották, sokat tanulhattak az együtt töltött évek alatt. Nyílt eszű asszony volt Gizi néni s a humora sokatmondó. Ahogy a kenyeret dagasztotta, ahogy a csirkepaprikást főzte vacsorára, vagy szemének szomorúsága, ha férje pálinkától bűzlött, amikor az ajtón belépett, példaértékű maradt egész életében a később asszonnyá vált tanítókisasszony számára.
Úgy bántak vele, mint saját lányukkal, akit fiaik mellé lánytestvérként megálmodtak, de nem adatott meg nekik. Így, ezt többször szemébe mondták, napfényt hozott életükbe, új színeket, amelyek beragyogták együtt töltött napjaikat. Neki pedig jólesett a kényeztetés, a gondoskodás, amellyel minden percben körülvették. Gizi néni mindig meleg reggelivel várta, s hogy előjött szobájából, azonnal asztalhoz ültette, mert a reggeli fontos. Figyelmeztették minden esetleges veszélyre, amely leselkedhetne rá, különösen akkor, ha sötétben kellett hazajönnie az olvasókörből, melyet a falusi embereknek tartott hetente egyszer, vagy ha a színdarabpróba késő estig elhúzódott. Gizi néni nem feküdt le, amíg ő haza nem ért, hogy a vacsorát saját kezével tehesse tányérjába. Ő volt az, aki meleg szavakkal vigasztalta, ha könnyes szemmel látta jönni–menni, mert aznap se kapott levelet a távoli városból attól az embertől, akit már egy esztendeje ismert meg, és készült feleségül menni hozzá. Ne sírjon, kisasszony, mondogatta, mert nem érdemli meg. Ha megérdemelné, minden nap írna magának.
De hogy lehetett volna nem sírni, hisz ő a virágokat bontó tavaszt, a nyár tüzét, a színpompában tobzódó őszt, s a szép álmot hozó tél ígéretét jelentette számára. Amikor pedig a levelek késtek, újra és újra hatalmába kerítette a kétség, amely ott lappangott tudatában, bármikor készen arra, hogy keserűséget vegyítsen abba az édes forrásba, amely lelke legmélyéről fakadt. Egész lényét fogva tartotta az, amit érzett, így nem volt szeme más férfiak látására, se füle azok szavainak meghallására. Bár jó humora, és főleg, ahogy az életet látta és élte, vonzott feléje férfiakat, de megálljt parancsoló magatartása kényes helyzetbe hozta őket, valahányszor bizalmaskodva közeledtek feléje. Hát minden férfi csak egyet akar? Csókolózni, s aztán…, de ami következhetett volna, azt messzire elhessegette még gondolataiból is.
Egy este, diákkorukban, amikor villanyoltás után hálótársaival a jövő álmait szövögették, ő is felfedte előttük bakfis korában tett merész fogadalmát, hogy őt az a férfi fogja először megcsókolni, akiről megbizonyosodik, hogy a férje lesz. Kolléganőinek harsány kacagása bombaként robbant bele az internátus csendjébe. Meglátjátok majd, hogy így lesz! – erősítette meg ígéretébe vetett hitét, amikor végre elcsitult a hangzavar. A beállt csendben még vissza–visszacsenget fülében egy–egy méltatlankodó megjegyzés, de ő hitt abban, hogy fogadalmának erejét nem ingathatja meg a legelszántabb próbálkozás se.
***
A tantestület színdarabbal készült a telet búcsúztatni, s csatlakozott hozzájuk egy pár lelkes fiatal is a faluból. Az éjszakába nyúló próbák jó hangulata, egymás felé terelte az emberek figyelmét, barátságok köttettek, a meglévő kapcsolatok elmélyültek és titokban érzésektől fűtött remények is születtek.
A kis konyhában töltött esték a megszokott hangulatban teltek. A tanítókisasszony vázlatot írt, a kamasz fiú ímmel-ámmal olvasgatta a másnapi leckét, Gizi néni vacsora utáni teendőit végezte, és néha csendre intette Pista bácsit. Egy este azonban új szereplő lépett a konyhai színre. Egy jóképű, házasulandó fiatalember, a színtársulat oszlopos tagja, amint mondta, csak úgy beütötte magát Pista bácsihoz egy szóra. Aztán szó helyett hosszú hallgatásokba merültek. Míg a gazda szipkájából pöfékelt, a vendég szeme a munkáját végző lányra tévedt és ott elidőzött. Ha szeme belefáradt a nézésbe, köszönt és elment.
Jó párszor megismétlődött ez a „beléptem egy szóra” játék, és egyik este, miután a látogató elment, Gizi néni igen csak csóválgatta a fejét, míg végre megszólalt:
– Kisasszony, vigyázzon, mert ez a fiú fülig szerelmes magába.
– Hogyhogy szerelmes? – kapta fel füzetéből a meglepetéstől tágra nyílt szemét.
– Úgy, ahogy egy férfi szerelmes szokott lenni egy nőbe. Csak nem hiszi, hogy ez a legény az én uram szép szeméért jön ide, amikor csak teheti, vagy azért a „szóért”, amelyiket azóta is várunk? Magáért jár ez ide, kedvesem. Miközben ír, úgy bámulja, mint borjú az új kaput, de maga úgy beletemetkezik a munkájába, hogy még arra se ad esélyt ennek a holdkórosnak, hogy legalább egy pillantást válthasson magával.
– Sajnálom, de én nem bátorítottam semmivel! – védekezett most úgy, mintha tiltott almába harapott volna. Holnaptól kezdve vacsora után felmegyek a szobámba.
– Nem kell felmenjen, kisasszony, majd beszélek én vele. És beszélt, de nem sok eredménnyel. Attól kezdve többet ugyan nem ütötte be magát „egy szóra” Pista bácsihoz, de a próbákon, ha tehette, mindig körülötte sündörgött, várva az alkalmat, hogy valamilyen ürüggyel megszólíthassa.
– Miért nem akar velem szóba állni? – állt elébe egy alkalommal.
Válaszában úgy pattogtak a szavak, mint rostában a kukoricaszemek:
– Én? De hát a színdarabban nem „párbeszélünk” eleget? Azon kívül is nem feleltem mindig, ahányszor kérdezett?
– Látom, hogy kerül engem, és ha nem, akkor úgy jár–kel mellettem, mintha láthatatlan lennék.
– Ne haragudjon, de nem értem, hogy mit vár tőlem?
– Például azt, hogy engedje, hogy megcsókoljam!
– Miiit? Na ezt a beszélgetést befejeztük! Szikrát szórtak szavai, ahogy kiejtette, de a férfinak mintha tetszett volna ez az ellenállás. Mosolyogva nézett a lány után, aki ott hagyta és kolléganőinek társaságához csatlakozott.
****
Végéhez közeledett a tél. Úgy döntöttek, hogy a darabot először egy erdővidéki faluban mutatják be. A teherautó rakodó részében elhelyezett hosszú padokon ültek kellékek és jelmezes bőröndök között, de ki törődött akkoriban ezzel! Fiatalságuknak csak jókedv és nóta kellett, és ebből hálistennek volt elég.
Míg ők a színpad háta mögött készülődtek, a közönség megtöltötte a termet. Aztán felgördült a függöny, és megfeledkezve izgalomról, feszültségről, félelemről elűzve minden bút, bánatot, egy távoli mesevilágba csábították a közönséget, amelyet ők teremtettek meg közös munkával, és amelyben jó volt szerepet vállalni.
Előadás után a fal mellé tolták a padokat, és míg a zenekar hangolt, a kultúrfelelős bejelentette, hogy az első tánc a szereplőké.
Már odafent a függöny mögött felkérte minden férfi a maga választottját, akivel a bemutatkozó keringőt akarta járni.
Hiába rándult görcsbe a gyomra, amikor közeledni látta, meg kell adni, jóképű hódolóját, visszautasítani nem lehetett. Amikor felhangzottak a keringő akkordjai, a párok kézen fogva levonultak a terembe és elkezdődött a tánc.
Égő arccal csak arra összpontosított, hogy izgalmában nehogy eltévessze a lépést. A keringő után remélte, hogy partnere visszavezeti a függöny mögé a színpadra, de keze szorításából megértette, hogy esze ágában sincs. Lassú tangó következett, és akkor már egyre többen álltak fel a falubeliek közül is.
Istenem, csak lenne vége már! – fohászkodott magában, míg a tangó ritmusára andalogtak. De a táncnak nem lett vége és ő kezdett egyre nyugtalanabbá válni.
Vajon mit forgat a fejében? Remélem nem követ el valami szamárságot, mert ő fogja megbánni! Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor partnere, aki eddig némán, de biztosan vezette lépteit, megszólalt és beszélgettek, most először a tánc kezdete óta:
–Tanító néni, miért olyan ideges?
– Én nem vagyok ideges.
– Pedig látszik magán, hogy izgatott.
Erre ő nem felelt semmit.
– Most megengedi, hogy megcsókoljam?
– Fejezze be már ezt a butaságot!
– Fogadjuk, hogy megcsókolom itt a terem közepén!
– Azt nem hiszem.
S akkor elkapta, de ő résen volt, mindenki szeme láttára kirántotta magát a férfi öleléséből és felszaladt a színpadra a függöny mögé, ahol az iskola igazgatója a falu elöljáróival ünnepelte a sikert.
– Mi történt, kislány? Miért olyan feldúlt? Kezdte faggatni az igazgató. Valaki bántotta?
– Igen. A táncpartnerem erőszakkal meg akart csókolni és én ott hagytam a terem közepén.
– Mit tett maga, meggondolatlan gyermek? Hát nem tudja, hogy faluhelyen egy férfit tánc közben faképnél hagyni súlyos következményekkel járhat?
– Akkor mégis mit kellett volna tennem? Keljek ölre vele?
– Nem lehetett volna elkerülni ezt a konfliktust, mondjuk szép szóval?
– Nem hallgatott a szép szóra.
– Majd beszélek én a fejével. Most üljön ide le és nyugodjon meg. Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik.
– Engem akaratom ellenére ne csókolgasson senki! De megtudhatnám, milyen következményekkel járhat, ha a férfit tánc közben a partnere faképnél hagyja?
– Azt a lányt, aki nem megy el táncolni azzal a férfival, aki felkéri, vagy partnerét faképnél hagyja a táncban, kimuzsikálják a bálból. Remélem, most megússza szárazon – kacsintott asztaltársai felé az iskola szigorú őre –, de azért máskor vigyázzon!
– Még hogy én vigyázzak! Micsoda világ ez, ahol a férfi bűneiért a nőt büntetik? – zakatolt lelkében a felháborodás.
****
Éjjeli két órakor ért haza. Szobájában a vaskályha már rég kihűlt, és a meleget kiszippantotta a február végi fagyos szél. Paplanjának védelmében azonban gyorsan elaludt.
Másnap, még mindig a bálban történtek hatása alatt, mindent elmesélt háziasszonyának. A bölcs asszony csak annyit fűzött hozzá: Tudni való volt, hogy ez a bolond próbálkozni fog. Remélem, most hatott a lecke.
*****
A levegőben egyre jobban érződött a tavasz csábítása, s a várva várt levelek is egyre sűrűbben érkeztek. Ő pedig mind jobban vágyott az előtte álló új életre.
Szorongó szívvel közölte házigazdáival, hogy a tavaszi vakációban hazaköltözik a városba, hogy felkészülhessen élete nagy útjára. A tanév végéig pedig majd ingázik otthonról. Gizi néni könnyeivel küszködve hallgatott, Pista bácsi meg csak ennyit mondott: Hát akkor kisasszony, sarka erre s annak is a helye!
Csatolmány forrása: internet
Legutóbbi módosítás: 2012.01.26. @ 15:29 :: M.Simon Katalin
