A pince sötét, nyirkos, áporodott és érezni a félelem szagát. Böce két karjával szorosan ölel még mindig. Automatikusan simogatom, megnyugtatóan dünnyögök neki valami ismeretlen dallamot. Kifelé fülelek. Mintha már elhalkult volna az a szörny? zúgás, ritkultak volna a sivító hangokat követ? robbanások. Úgy van. Felhangzik a sziréna: lefújták a légoltalmi riadót.
Böce mocorogni kezd, maszatos kis arcát felém fordítva kérdi:
ââ?â?¬ Mehetek?
ââ?â?¬ Menj csak, de ne messzire! ââ?â?¬ mondom, miközben arra gondolok, nem való gyerekeknek a háború. Hisz menne már, szaladna, de nincs hova. Még mindig nem engedett fel a gyomromban a görcs. Megnyújtóztatom a derekam, nekem is jól esne egy kis mozgás. Nehéz sóhajjal emelkedek fel, még a zsigereimben érzem a félelmet. Nem lehet ezt megszokni…
Böce után nézek. Máris ott csacsog valamelyik szomszéd nénivel. Szegény kislány. Mindjárt rászólnak. Már megint. Nem érti szegény, hogy itt, a pince világában csak ez a kétszer két méter a miénk. A kínkeservvel lecipelt hever?, amin hárman alszunk Mamival, meg a nyugágy, amiben Karcsi tölti az idejét.
F?zni csak egy sparhelten lehet, a légóparancsnok gondosan beosztott id?rendje szerint. Hiába, ? a parancsnok. De kell is, hogy legyen, rendet kell tartani, az asszonyok ingerlékenyek. Minduntalan összekapnak valami apróságon. Hogyisne, mikor a másiknak van még valamije, amit megf?zhet, és a másik elé tolakodik… Meg ingerli az embereket az ételek illata, hisz van, aki csak az éhkoppot nyeli. Micsoda világ!
***
Elmentek! Végre, elmentek! ââ?â?¬ gondoltam magamban, miközben megtöröltem arcomat koszos zubbonyom ujjában. Jancsi ijedten nézett rám:
ââ?â?¬ Megsebesültél? Véres az arcod!
ââ?â?¬ Nem, azt hiszem, nem ââ?â?¬ feleltem bizonytalanul, mert több helyen is csípett az arcom. Megtapogattam. Hál’istennek csak néhány karcolás.
ââ?â?¬ Tudod ez meleg volt, eléggé jól céloztak a rohadékok. De csak a felfröcsköl? kavicsdarabok karcoltak meg. Katonadolog! ââ?â?¬ mosolyogtam rá megnyugtatásul, de nem igazán figyeltem rá tovább. Már percek óta toporgott bennem a gondolat: Na, mi lesz? Menj már oda! ââ?â?¬ Muszáj volt elindulnom.
Az ?rmesterünk nekem háttal állt a géppuskafészeknél, azt nézegette, történt-e kár. Lassan a közelébe értem.
ââ?â?¬ Mi van, Szabó? Mit akar? ââ?â?¬ morrant rám.
ââ?â?¬ ?rmester úr… ââ?â?¬ motyogtam tétován, miközben belül szidtam magamat, ?t, az egész nyomorult világot. Szép kis katona! Na mi van, nem mered kérni? Félsz, hogy nem engedi? Az ég rogyassza rá a világot, ha nem ââ?â?¬ dühödtem meg magamban.
ââ?â?¬ ?rmester úr! Ahogy múltkor is! Kérek engedélyt…
ââ?â?¬ A fenébe, Szabó, maga még mindig a rögeszméjével kínlódik? ââ?â?¬ legyintett kissé dühösen. Figyelmesen rám nézett, majd megenyhült a tekintete.
***
Böce, gyere ide! ââ?â?¬ szóltam a kislányra.
ââ?â?¬ Gyere kicsim, felvesszük a szép kabátodat.
Erre már röppent is. Mami is cihel?dni kezdett, mennünk kell. De el?tte, mint mindig, fontos dolgaink vannak.
A légiriadó lefújása után az els?: ki kell menni az udvarra, megnézni mennyi kár érte a házat. Nem kaptunk-e itt-ott találatot.
Lassan szállingóztak el? a pincéb?l az emberek. Most nem ért minket túl nagy kár.
A ház egy sarkánál már a múltkor lesöpört a bomba néhány lakást. Mint egy színházi díszlet, olyan lett. Egyszer voltam színházban, ott láttam ilyen szobát, csak három fala volt. Ezt is épp ilyennek láttam az udvarról. A szoba egyik fala egyszer?en elt?nt. A másik három állt… Még egy fénykép is ott lógott a falon…
Körbenéztem. Most nem történt nagyobb baj. Böcét kézen fogva óvatosan elindultam az emeletre Mami után. Felfelé igyekezett, óvatosan, a fal mellett lépkedve.
Ez a második legfontosabb a légiriadó lefújása után: megnézni, hogy épek maradtak-e az ablaküvegek.
Mi az ablaküvegeknek köszönhettük, hogy itt húzhatjuk meg magunkat a másodikon, a méltóságosék lakásában. ?k vidékre költöztek, és megbíztak bennünket, hogy felügyeljük a lakást, vigyázzunk az üvegekre. Minden lakásban le voltak szedve a bels? szárnyak. Gondosan becsomagolva álltak egy sarokban. Ha a másik betört volna, cserélnünk kellett volna az ablaktáblákat. Üvegest szerezni sem könny? mostanában, de ha kellett, mégis csak egy kis eseményt jelentett a jötte. Lehetett beszélgetni egy idegennel, akit?l nem kellett félni.
Légiriadó után ellen?riznünk kellett, hogy rendben vannak-e az ablaktáblák. Rendesen elvégeztük a feladatunkat most is. Mindent leellen?riztünk, aztán végre elindulhattunk. Szaporáztam a lépteimet, mert elöntött a nyugtalanság. Vajon minden rendben van?
Ijedten gyömöszöltem a hajamat a nagykend? alá, mert Mami hátranézve rám dörrent:
ââ?â?¬ Húzd szorosabban azt a kend?t magadon, te lány! Egy tyúkért cseréltem, megbecsüld ám! Hányszor mondjam, hogy vigyáznod kell, nagyon vigyáznod! Ne lássanak a katonák fiatal lánynak. Bújj csak abba kend?be, csak az orrodat lássam!
***
ââ?â?¬ Tudja, Szabó, maga jó katona. Nem értem a mániáját, de a jó vezet? tudja, mikor legyen elnéz? ââ?â?¬ mondta a végét már vigyorogva az ?rmesterem. ââ?â?¬ Aztán legalább helyes a kicsike? ââ?â?¬ kacsintott végül.
ââ?â?¬ Hisz mondtam már, ? a leghelyesebb kislány a széles földkerekségen! ââ?â?¬ vigyorogtam vissza.
ââ?â?¬ Na t?njön el! Fél óra, nem több! ââ?â?¬ intett. Tisztelegtem és már futottam is a Duna irányába.
Újra elfogott a nyugtalanság. Remélem láthatom…
Elvette az Isten az eszemet, mikor azt tettem… Hiába, no, heves a természetem. Kisportolt, er?s gyerek vagyok, meg is szeppent mindenki a m?helyben, mikor az üll?re kicsaptam a tízkilós kalapácsot:
ââ?â?¬ Ezzel ütöm agyon, aki felveszi a munkát! Nálunk nem lesz senki sztrájktör?! ââ?â?¬ mondtam, és közben kidagadtak a nyakamon az erek. Mit mondjak, senki sem pisszent.
Azon viszont már nem volt mit csodálkozni, hogy néhány napra rá megkaptam a sasbehívóm. Így kerültem ide, a légelhárítókhoz. Ide a megveszekedett kemény legények kellenek, f?leg a Citadellára.
Pedig jó helyem volt a Fegyvergyárban, no meg katonai mentességet is biztosított. Kellett is, mert Mami egyedül nevelt fel minket, testvérei gyerekeit, engem és a két kishúgomat.
(Kishúgaim, mindig így emlegettem ?ket. A legjobb barátom, Józsi, mikor eljött hozzánk csak állt, mint a kapubálvány, mikor Ibit meglátta.
ââ?â?¬ Te Feri! Hisz ? már nem kicsi! Kész n?, és milyen szép! ââ?â?¬ bámuldozott.
– Nem is mutatom be akárkinek! – csaptam hátba a bámuldozót, aki nagyon ott felejtette a szemét Ibin…)
Mindegy már, hevességemnek köszönhetem a bajt, hogy itt futok épp ââ?â?¬ az iménti légiriadó lefújása után ââ?â?¬ a Citadella eleje felé.
***
ââ?â?¬ Jaj Istenem, de nagy gond! ââ?â?¬ sóhajtotta végül Mami.
Nem nagyon tör?dtem ezzel a sóhajjal, hisz közeledtünk a Sörház utca végéhez. Felkaptam Böcét és szaporán, szinte futva mentem tovább. Már nagyon vágytam rá, hogy megláthassam.
(Mindig úgy hívott: kishúgom. Meg is lep?dött a legjobb barátja, Józsi, mikor el?ször eljött hozzánk. Jajj, de rajtam felejtette a szemét…
ââ?â?¬ Te Feri! Hisz ? már nem kicsi! Kész n?, és milyen szép! ââ?â?¬ bámuldozott.
ââ?â?¬ Menjen már! ââ?â?¬ pirultam el hajam tövéig és gyorsan kifordultam az ajtón, hogy leplezzem zavaromat. Pedig, jajj, de nagyon tetszett!)
Végre kiértem a sarokra. Böcén megigazgattam a kabátkát és pár lépéssel el?bbre küldtem, hogy jól látható legyen. Olyan aranyos, ahogy az izgatott kis arcocskájával a Citadella felé pillantgat…
***
Ott álltam a Citadella ormán, kerestem a jelet, amit megbeszéltünk Mamival, amikor megkaptam a sasbehívót.
ââ?â?¬ Mamikám, ugye megteszitek? ââ?â?¬ könyörögtem.
ââ?â?¬ Tudnom kell, hogy nem történt bajotok! ââ?â?¬ mondtam.
***
ââ?â?¬ Ott van! Ott van! ââ?â?¬ kiáltozta boldogan Böce.
Mami rosszallásával nem tör?dve, lekaptam magamról a nagykend?t és fejem fölött diadalmasan megforgatva el?rébb futottam. M?ködik! Megint m?ködik! Úgy látszik ? is meglátta a jelet most is, mint minden légiriadó után. Böce kis piros kabátja jól látszik a Citadelláról is, hál’istennek.
***
Most tehát fürkésztem a túlsó partot, látom-e ?ket. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor végre felbukkantak a Sörház utca sarkán. Ott vannak! Istenem, élnek!
Két karom kitárva integetni kezdtem feléjük.
***
Örömömben harsányan kiabáltam, bár tudtam, úgysem hallja:
ââ?â?¬ Feri! Ferikém! ââ?â?¬ és csatlakozott hozzám egy vékonyka hang a kis piros kabátból:
ââ?â?¬ Bátyus! Gyere haza!
***
Ugye, hogy ? a leghelyesebb kislány széles e világon? ââ?â?¬ gondoltam. Néztem, csak néztem feléjük, boldogan integettem, miközben ott virított a Duna másik partján az a piros kabát: és benne a kishúgom.
2012. január 27.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.28. @ 10:52 :: Marie Marel
