Az anyaföld alá nyúlt, és megkereste az apró ciciket. Barna rögök melegében érezte a magok új hajtásait. Szuszogás a föld alatt. Nincs vége: beleborzong, úgy kapar és öleli, mintha megmenthetné elszáradt emlékeit. Egybe gyűlnek a járatokban a könnyek, kiemeli a mozdulatlan, de erős szívverésű testet. Nem beszél, nem moccan, de földönkívüli csillagok szikráznak fekete íriszén. Földi fölöslegeket lesimítva róla: ölébe emeli, zokogás csókokkal harapja földízű szerelmének illatos tájait.
– Anyám, ha látsz, Isten, ha nézel, nem maradhatok egyedül ezzel az egésszel!
Legutóbbi módosítás: 2012.01.28. @ 11:00 :: Marthi Anna
lélekbúvár lennék mint oly sokan
"Kinézek a térre,
és ott ég a fájdalom,
a szerelem kísérteties varázsa.
Félbemaradt lángolások mögött jössz,
a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton;
arcod a nézés dadogása,
ismeretlen kerülők
a személyes veszteségek körül -
kezeddel intsz,
már nem is nekem,
a szubsztanciálisan felfoghatatlannak,
annak, amitől
egy másik sors
mindig másik sors marad.
Rámvetülsz, rád vetődöm.
S mindenünk odaadjuk
ez érintő, kósza integrációért
a tér s a szívek nagy zűrzavarán át.
Valamikor féltem volna tőled,
féltem volna, hogy elhagysz,
s egyedül megyek az utcán
anyagtalan csillagokkal
szívem programjaiban.
De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat.
Hanem a szabadság részletei.
S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez
mindenáron."
Pardi Anna: A távollevő és az utak
Tartalom másolása nem engedélyezett!
Add 7torony Irodalmi Magazin to your Homescreen!
Add
A weboldalunkon a lehető legjobb élmény nyújtásához Cookie-kat használunk. Ha neked is megfelel az adatvédelmi nyilatkozat, akkor itt kellene elfogadni.ElfogadomAdatvédelmi nyilatkozat
