A teherautóra épphogy fölfért az összes holmi és bútordarab. Végül Tatussal megölelgettük kicsi Peti unokánkat, kinek kedvenc kutyusa számonkérőn vonított a kapunál, amíg az út végén el nem kanyarodtak. A tartási lehetőségek tisztázásáig a szőrmóknak egyelőre maradnia kellett.
Elmondásuk szerint a távoli nagyvárosban jutottak bérelt lakáshoz. Tudomásul kellett vennünk: ezentúl jó, ha két-háromhavonként látjuk egymást, kivált, mert ott csak Gézának kínáltak állást. Egy nagyobb kereset csalóka illúziója? Jobb életkörülmények reménye? Hogy jutottunk el idáig? — megannyi kérdés, de ekkor még nem aggódtunk.
Az előzményekről annyit, hogy – amint az lenni szokott – a fiataloknak halaszthatatlan szüksége volt arra az első nagy kölcsönre! Persze Tatusnak lehetősége sem nyílt bármilyen óvatos ellenvetésre, ő nem is létezett a tulajdoni lapunk számára, csak én és Éva. Mikor hivatalosan hozzájárultam a leányom hitelfedezetéhez — a jelzálog bejegyzéséhez —, az öreg azt szó nélkül megállta.
Éva lányom és övéinek rövid búcsúja kezdetben fájdalmas békébe fordult. Előbb az elárvult házrész csendjét kellett megszoknunk. Az első postai küldeményeket, befizetési utalványokat buzgón, esetenként továbbítottam új címükre, azután (takarékosabb megoldást keresve) bevártam néhányat. Később egyre több bank értesítője érkezett, mikor Évának, mikor Gézának címezve. Könnyen kitaláltuk, hogy ezek rendre fizetési felszólítások! Kezdhettünk komolyan aggódni. Számunkra ekkor vált világossá, ők éppenséggel a hitelek dzsungeléből menekülve szeretnének új helyen új életbe kezdeni, holott ez így még soha senkinek sem sikerült.
Újra értelmet nyert, hogy mit jelent a csengőfrász kifejezés, mivel az idő múlásával többször előfordult, hogy pénzintézeti alkalmazottak, különféle hitelezők nálunk, a régebbi otthonukban személyesen keresték őket. A mobilszámukat adtam meg ilyenkor.
Egy délután ismeretlen fiatalasszony álldogált a kapuban, csengetésére Tatustól nyert bebocsátást. Röviden és tisztelettudóan elmesélte nekünk, hogy férjével közösen bírják Éváék írásos beleegyezését, miszerint beköltözhetnek hozzánk. Megfordult velem a világ! Miközben állandóan a hálájukról és alkalmazkodó életmódjukról áradozott, felhívtam a lányom, aki szemrehányásaimat elvágva, könyörögve kérte: segítsünk rajtuk azzal, hogy Raffaeléket egyelőre befogadjuk. Gézával minden meg van beszélve, ennek az ismerős házaspárnak ők lekötelezettjei. Ismertem én a lányomat. A hangja mindig elárulta, ha tartott valamitől. Most viszont rettegett.
Ha csak az asszony volt otthon, vele valahogy kijöttünk. Ellenben a férje jelenlétében egycsapásra megváltozott, se a konyhát, se a mellékhelyiségeket, a fürdőt sem tudtuk súrlódások, patáliák nélkül használni. Az együttélésünket tovább bonyolította, hogy három kiskorú gyermekükkel együtt költöztek be, amiről szó sem volt az egyezkedések időszakában.
Nem, nem bírjuk ezt tovább, bár az öregem mindig csitít.
Ez a mai vasárnap szörnyűségekkel indult. Tatus az ágyon pihent, mikor a középső Raffael gyerek egyszerűen bement hozzá a szobánkba, majd cirkuszt rendezve, ordítva rohant egyenesen az apjához, eljátszva, mintha bántotta volna valaki. Annak több sem kellett, berontott és ütlegelni kezdte szegénykémet. Sikoltozva vetettem közéjük magam, majd sebtében felöltözve indultam rendőrért. Ekkor lefogtak és megfenyegettek! Addig nem megyek sehová, amíg alá nem írom az általuk megfogalmazott, lakással kapcsolatos, jó előre előkészített okirataikat. Mindent egy lapra tettem fel, mert nem tudtam, hogy milyen súlyos a mozdulatlanul fekvő Tatus állapota? Gépiesen megtettem, amit kívántak tőlem. Arra sem emlékszem, hogyan kerültem az őrsre? Megértettek ott engem egyáltalán?
Furcsa, amint éppen most eszembe jut, Peti. Milyen nagy szerencse, hogy megmenekült ezektől a szörnyű jelenetektől!
Valahogy hazakerültem és hálatelten érzékelem, amint egyre több szomszéd vesz körül. Minden emberi szó távolról ér el hozzám. Állok a kapuban, mozognak ajkaim. Talán néhányan sejtik már, mekkora a baj. Kétszer is elejtem a kulcs-csomót. Nem tudok bemenni, mert közben Raffaelék lecserélték a kapu zárját.
Lejjebb, a boltoknál megáll egy járőr kocsija. Minden erőmet összeszedve, önkívületben rohanok hozzájuk, hogy jöjjenek, segítsenek! De ők egy másik egységhez tartoznak, a bejelentésemről mit sem tudnak, harapnivalót vennének maguknak…
Zihálva veszem a levegőt, teljesen kimerültem. Megint a kapunknál állok, szédelegve támaszkodom a rozsda verte kerethez. Egy csodálkozó nénike imbolygó sziluettjét látom magam előtt, aztán sziréna halkuló hangját hallom.
Legalább a mentőt küldhették volna.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.05. @ 11:34 :: Meyer József
