valamikor irigyeltem
állatokat, gyerekeket,
talán még az ?rülteket is –
bármit tesznek – el?ször:
ahogy néznek, ahogy tesznek,
feloldódnak abban;
nincs el?tte, nincs utána,
megmaradnak abban;
én pedig a pillanatot
így láttam öröknek;
bármit tesz az ember,
hogyha teszi: vasba öntve.
kés?bb láttam, ha nincs múltja,
nem is lesz jöv?je –
minden apró pillanatunk
egy nagyobba sz?ve;
aki ebb?l kimetszetik,
rabja a jelennek;
egyszer sem élt, nem hogy egyszer,
még meg sem született.
ezután meg a k?-létet,
hazugságmenteset –
vettem célba, eltaláljam,
majdnem félrementem.
amikor meg jungnál láttam,
hogy egy sziklán ülve,
nem tudta melyikük él –
nevetek örökre.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.19. @ 20:55 :: Petz György