Rosmann László : Semmivé szédülve

Nyomtatás

  Semmivé szédülve

(Vártam, aztán végre eljött…)

           Vártam,

mindennap várok még,

amíg a halál int, elég;

ki tudja mit vihetek,

egy mosolyt, egy üzenetet

oda, ahol fény és sötét

viaskodik – békét

keresve ad át angyalom,

magához ránt a Hatalom,

énem üresen tapogat.

           Aztán

szeme-sincs arcomat

cirógatja egy lágy kéz,

alaktalan suhanás igéz,

te vagy érzem édesem

mégis… újból létezem;

semmi-szám kérdez –

Ilyen? Hisz’ csodaszép ez!

             Végre

már tudom a választ,

nincs eztán mi elválaszt,

éltem közben féltem,

de itt e túlvilági réten

lám minden énekel,

lelkünk egybekel,

forgó semmivé szédül,

újjászületik végül.

           Eljött,

így lettünk ködvatták,

az égiek azt akarták,

hogy újból öltsünk testet,

lélegzünk, szentek lesnek;

ránk lehel Istenünk –

végre egymáséi leszünk;

elt?nnek az ostoba zárak,

egy pontból fény árad,

fellelsz, s én megtalállak.