A farmotoros busz szuszogva, nehezen kaptatott felfelé a lejt?n. Id?nként akár egy részeg, ide—oda imbolygott az úton, a sof?r kerülgette a jókora gödröket, amelyek mint a rossz himl?hegek, beterítették az utat. Meleg volt, a fullasztó nyár eleji id? próbára tette a vén kerekeken járót, és azt a néhány aszalódó utast egyaránt, aki mégis a zötyköl?dést választotta. A tapintható h?ség furcsán hullámzó torzulást festett az aszfaltra. Az utasok néha úgy érezték, mindjárt felemelkedik az egész, pedig csak a felforrósodott feketeség játszott az érzékekkel.
Mindössze négyen cipeltették magukat a járm? lehasználtan kopott belsejében. Egy asszonyság nagy, b? szoknyában az ajtó mellett ült. Úgy látszott, kedveli a h?séget, mert még a fején lév? kend?t sem vette le, miközben id?nként a lábánál terpeszked? füles kosárra pillantott. Hátrébb másik n? ült, ölében pár hónapos kisdeddel, akinek arcocskájára néha szell?t imitálva ráfújt, ilyenkor a baba nagyokat nevetett. A busz hátuljában — vagy, ahogy mondják a kakasül?n — szalmakalapos férfi pihegett, s?r?n legyezve magát az arra érdemes fejfed?vel. Már az elindulás el?tt kinézte a helyet, amely árnyékosnak t?nt, leült, és maga mellé helyezte a szürke oldaltarisznyáját. Vékony, karcsú, fémfogantyús túrabotját a lábának támasztotta. Folyamatosan kifelé nézett, a halványkék szemek próbálták az emlékképeket a valóságra kopírozni, amint haladtak lassan, egyre feljebb.
Nem járt itt már vagy tíz éve, de kapott egy levelet… A gyengélked? n? látni akarta. Hunyorgó tekintettel forgatta a fejét, boldogan vette tudomásul, amikor házat, kerítést, bármit megismert, mint az elkóborolt kutya, ha farkát csóválva örömében végre hazatalál.
Egy templom mellett haladtak el. Furcsa építmény volt, a tornyát mintha egy er?s kéz, négy, ívben meghajlított oldalból ragasztotta volna össze, vékony, foltos fedés? tornya az ég felé mutatott. Mélázva nézte, amint egy fiú és egy lányka a kert egyik árnyas fája alatt üldögél. Lassan, észrevétlenül kiürült a busz, már csak ? maradt, amikor megérkezett a végállomásra. XIII. utca, olvasta az utcatáblát. Szándékosan utazott végig, mindent látni akart, amihez a régmúlt csónakját hozzákötheti.
Kinyílt az ajtó, a vezet? gyorsan bemenekült a szolgálati helyiségbe, hogy minél kevesebbet perzseltesse magát a t?z? napon, meg hogy miel?bb ihasson valami frissít?t.
Leszállt ? is, talált egy árnyékos padot, igaz a deszka hiányzott, így hát letelepedett a betontorzóra, el?vette a kulacsot. „Merre is kell menni? Igen a VI. utcába, visszafelé.” Elgondolkodva beleivott a kissé horpadt palackba, de rögtön el is fintorodott, majd oldalvást kiköpte az élvezhetetlenül meleg lét. Emlékei szerint volt errefelé valahol egy nyomóskút, így hát elindult. Rövidesen meg is találta pontosan ott, ahol a tudatában, a régmúlt képeinek raktárában el?hívásra várt. Amint a csapot eresztette, és spriccelve szétterült a víz a lábainál, megállapította magában, hogy vajmi keveset változott a környék. Korábban is itt állt a V alakban kétfelé nyíló szederfa, mindig tele fekete levet ereszt? fodros gyümölccsel, akár most. A fehér, sóskúti mészk?b?l készült hosszú kerítés legfeljebb viseltesebbé vált, de még mindig uralta az utca szürkeségét.
Elindult a dombtet?n lefelé ereszked? úton. Lassan baktatott, az emlékek blokkolták a igyekvést, amúgy meg ráért, nem kellett sietnie. „Vajon meg van-e még a kocsma?” Vendégl? a két csacsihoz, emlékezett a már akkor is rozoga táblára a kétajtós bejárat felett. A kerthelyiséget az utcától egy téglakerítés választotta el, amelynek falából helyenként egy-egy tégla az építéskor kimaradt. Hogy szándékosan így készítette el a k?m?ves, vagy csak spórolni akart, nem lehetett tudni. Mindenesetre a férjeiket keres? asszonyoknak jól jött a nyílás annakidején, azon keresztül kurjantottak be a kapatos borozgató uraiknak, irányt mutatva hazafelé. Mikor némi gyaloglás után meglátta a likacsos, barnássárga falat, felderült az arca. Az épület átesett némi kozmetikán, de valójában ugyanaz maradt, kivéve a táblát, amely szinte világított az ódon falon: “Wágner büfé. Bor, sör, pálinka, biliárd”.
Fellépett néhány lépcs?n, és ahogy benyitott a helyiségbe, megcsapta az ital, cigarettafüst és dohosság jellegzetes szaga. Rajta kívül csak a csapos volt odabenn, aki egy lehetetlenül hosszú nyel? légycsapóval vadászta az elszemtelenedett rovarokat. Leült a félhomályban az egyik kockás, kávéfoltos terít?vel letakart sarokasztalhoz és hagyta, hogy átjárja a jóles? h?vösség. A pult felé nézett, megakadt a szeme egy pohártartón, amely a kövér, kopaszodó kiszolgáló férfi felett függeszkedett. Nagyságrendben sorakozva talpas poharak lógtak lefelé róla, azt a benyomást keltve, mintha egy fejre állított xilofont látna az ember.
A csapos odament az asztalhoz és kérd?en ránézett. Sört kért, mindjárt két korsóval. Az els?t egy hajtásra kiitta, akár a hetekig locsolatlan virág, amikor vizet öntenek alája. Elgondolkodva forgatta az üres kriglit, kifelé bámult a csíkosra maszatolt ablakon át. El?vette a tíz napja érkezett meggy?r?dött levelet, és immár sokadjára elolvasta. Rákos— szemei akaratlanul is visszatévedtek a könyörtelen szóra. Régen nem látta már a n?t, még egy nyomorult fényképe sem volt róla, az emlékek egyre ingatagabbá váló pillérein felkapaszkodva sikerült csak el?idéznie azt az arcot, amelynél szebbet soha nem tudott elképzelni. Annak az arcát, akit mindennél jobban szeretett. „Ha látni akarja”— fejez?dött be az üzenet. A lánya írta alá a sorokat.
Az arannyal futtatott régmúlt eseményei áthullámoztak rajta. Szórakozottan nézte a csapost amint az poharakat mosott. Elfogyasztotta a másik korsó sárga habos ned?t is, fizetett, és kilépett a forróságba. „Már csak két utca”— nyugtatta magát.
Az íves, sárgafalú templom mellett haladt el, amelynek fonott drótkapuján fatábla lógott, rajta kirajzszegezett papírokkal. Hív?knek szóló üzenetek, imarend, keresztel?k, és akkor észrevett egy fekete keretes gyászjelentést közöttük: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy…” Amikor a névhez ért, minden ízében reszketni kezdett. Felnézett a toronyra, mintha azt kérdezné, miért? Folytak a könnyei, a fájdalom tágította csatornák nem akartak elapadni. Hát elkésett, csakhogy úgy érezte, ez a késedelem több volt tíz napnál, az egész életével lemaradt valamir?l. Valamir?l, amit úgy hívnak, boldogság.
Lehajolt a kezéb?l kiejtett botért, és ahogyan botorkálva elindult visszafelé, tudta, hogy már semmi nem lesz olyan mint eddig volt. Akár egy alvajáró, lassan benyitott a kocsmába, és a sarokba vánszorgott. A helyiségben változatlanul nem volt senki rajta és a pultoson kívül, aki változatlan vehemenciával legyekre vadászott.
Amikor a csapos észrevette vendégét odacsámpázott, bólintott a kérésre, kivitte a két deci rumot egy vizespohárban, és letette az asztalra. Visszamenet megállapította magában, hogy vendégének jó a cúgja, ahogy egy hajtásra kiitta a poharat.
Tett-vett a söntés polcán, közben fennhangon szidta a szemtelen rovarokat. Aztán, mint jó gazda, egy kis id? elteltével a sarokhoz slattyogott, hátha még egyet kérne becsülend? vendége. Észrevette, amint annak feje oldalvást az összefont karjain az asztalra borulva pihent, fémfogantyús botja a padlóra esett. Felvette, és a falnak támasztotta, miközben az alvónak hitt férfi vállát finoman megrázva kérdezte, kér-e még egy kört. Nem jött válasz. Átlépett a másik oldalára, és akkor meglátta a nyitott, kék, üveges szemeket.
A szalmakalap, karimájával felfelé a lába mellett a földön hevert, akár egy koldusé, ki ilyen módon kér egy kis alamizsnát a járókel?kt?l.
