hallgatom…
Szívem, mint bomlott malom
zörög, kopog, hallgatom.
– Csitt! Még pár nap,
várj csak!
Az övé ide simul,
a zaj csitul.
– Hiszed még? – kacsint rám,
pimaszul.
Párnám simítom:
– Azt mondta!
– Nem mondott semmit,
vagy csak annyit…
Zörög, kopog a bomlott malom,
s én hallgatom.
– Csend, kicsit alhass!
Úgy kell a nyugalom…
– Nekem is kellene,
de láttad, mindig
odavisz a lábad!
Forró éjszaka vége
a hűs zuhany, pirkadat,
s remény ragyog felém
– egész nap.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.03. @ 23:37 :: Sonkoly Éva