„ — Az nem jó. Hova gondolsz? A f?ispán semmi egyéb, mint a miniszter b?rének az a része, amib?l szíjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám, s éppen abból áll az óvatossága, hogy f?ispánja van. Ha a f?ispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobát csinál, az a f?ispán hibája. Legokosabb hát, ha a f?ispán semmit se csinál, ha békén csibukozik, s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A f?ispán minden rendkívüli dolgot jelent. Amelyik f?ispán legkevesebbet jelent, az a legjobb f?ispán, amely megyéb?l a legkevesebb ügyirat érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye. Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, amit mondtam… Voltál-e valamikor szolgabíró?”
Varga Dénes abbahagyta a kézirat tanulmányozását, hátrad?lt székén, majd hagyta gondolatait elkalandozni. Hosszú utat tett meg, amíg segédszerkeszt? lett, s kijutott rajta a tövisb?l is. Mint egy képregény pergett le az élete. Legkorábbi emlékeiben édesapja ölében ülve követelte: „Még egy meszét!” Talán ezzel kezd?dött az egész. Majd a rajzfilmek vették át a mesék helyét. Az els? botladozásaihoz a bet?k világában nem f?z?dtek kellemes emlékei. Alig tanult meg olvasni, szülei noszogatni kezdték: „Olvass kisfiam!”, ? pedig nagyon hevesen válaszolt: „Úútáloook!” E gy?löletben az okozta az els? törést, amikor megnyerte a mesemondó versenyt. Ám gyökeres fordulat valójában akkor állt be, amikor eltörött a lába, és a gipsz hat hétig ágyhoz láncolta. Akkor kerültek a kezébe Verne, Rejt? Jen? és Karl May könyvei. Szülei öröme, hogy olvasni kezdett, és kevesebbet nézte a „hülye rajzfilmeket” kérészélet?nek bizonyult. Átesett a ló másik oldalára. Olvasott focizás és lecke helyett, evés közben, a WC-n trónolva hajnalig, elemlámpafénynél a paplan alatt. Ez akkor derült ki, amikor elaludt matematika órán. Egyre igényesebben olvasott, csak a házi olvasmányokat utálta. Inkább öt másik könyvet választott ugyanattól a szerz?t?l. Ebb?l egyenesen sportot ?zött, jó heccnek találta.
Az els? versét a címzett gúnyos kacaja fogadta. Nem is írt többet. Öt éven át még az udvarlással sem próbálkozott.
Nyolcadikos volt, amikor édesapját elvitte egy szívinfarktus. Ezt követ?en telepedtek át Magyarországra. Gyermektelen nagybátyja fiaként szerette, de pótolni az elvesztett baráti körét nem tudta. Nagy kihívás volt helytállni a budapesti elit-középiskolában, ahova sok „fejes” csemetéje járt. A tanulás még hagyján, de valahogyan sehova sem tartozott. Magas pozíciójú nagybácsi ide vagy oda, azok, akiknek a szülei szintén „be-beüzentek” a tanároknak, nem fogadták be. Társai szórták a pénzt, neki pedig be kellett osztania, f?leg eleinte. A többiek azért nézték ki maguk közül, mert neki volt „valakije.” Hogy társai elfogadják, hagyta magát beleugratni sok hülyeségbe, s amikor elcsattant, a többiek „?t lökték el?re.” Szerencsére a nagybátyja el-elbeszélgetett az osztályf?nökkel és az igazgatóval. Egyszer még az iskolába is eljött. Igaz, akkor még nem ? volt a kultúráért felel?s államtitkár.
A megnyert szavalóverseny, majd az irodalmi kör döntötte el véglegesen pályaválasztását. Az érettségi el?tt elfogta a pánik a kicselezett házi olvasmányok miatt. Az érettségi bizottság megért? volt. Abban is benne lehetett nagybátyjának a keze, mert hát az egyetemi felvételihez fels?fokú érettségi kellett magyar nyelv és irodalomból.
Az egyetem bizonyos értelemben csalódást okozott, hiszen arra számított, hogy ott csak olyasmit tanul majd, amit szeret. Nagybátyja ismét felkarolta. Nem fizetett le senkit, „csak” bemutatkozott és érdekl?dött az unokaöccse el?menetele iránt. Általában sikeresen, de megtörtént, ellentétes hatást váltott ki vele. Az utolsó csepp a keser? pohárban az volt, amikor csoporttársai cikizni kezdték, hogy csak a „háttere miatt” végezte el az egyetemet. Elege lett az „ajnározásból.” Kijelentette, nem kér többet a protekcióból. De hát ez már az utolsó évben történt, és mindenki tudta az egyetemen, kinek fia-borja, unokaöccse. Amikor kézhez kapta egyetemi oklevelét, eldöntötte, saját er?b?l fog munkát keresni. Humán végzetséggel e krízisvilágban nem volt könny? dolga. Már-már kacérkodott azzal a gondolattal, hogy mégis segítséget kér, amikor végre sikerült elhelyezkednie egy kiadónál. Nem is akármelyiknél!
Életének talán legboldogabb pillanatait élte át, amikor felvették segédszerkeszt?nek. Protekció nélkül! Megmutatta édesanyjának és nagybátyjának, s?t az egész világnak! Tud ? saját erejéb?l érvényesülni! Szerette volna lefilmezni magát, s feltenni a YouTube-ra, majd elküldeni a linket mindenkinek, aki gúnyolódott vele. Igaz, csak próbaid?re alkalmazták, de ? bizonyítani fog, mert képes rá! Ha szerz?dése végleges lesz, a kétked?k kénytelenek lesznek befogni szájukat. Még Gyuri is, az évfolyamels?. Tenyérbe mászó egy pofája van annak az öntelt alaknak! Milyen gúnyosan és magas lóról tudott vele beszélni! F?leg, miután a háta mögül belelátott abba a kritikába, amit a magyarmuzsa.hu weboldalra beküldött novellájára kapott. De élvezné, ha betoppanna ide egy kézirattal, és hozzá irányítanák…
Pedig nem is akárki biztatta, hogy írni kezdjen. Azzal az el?adással kezd?dött, amelyet az 1956-os forradalom ötvenéves évfordulójára szerveztek az egyetemen. Nagy sikerük után az egyik professzora odajött hozzá az ünnepély végén, s megkérdezte:
— A szövegkönyvet ön írta, fiatalember? Gratulálok! Szívesen olvasnék még írásaiból.
— Nem írtam még… — feszengett el?tte.
— Sohasem kés?! Se szeri se száma olyan weboldalaknak, amelyeken kezd? tollforgatók közlik írásaikat. Olyanokat keressen, amelyeken a megjelenés feltétele egy szerkeszt? jóváhagyása, az olvasók pedig hozzászólnak. Ha kap visszajelzést, ki tudja javítani kezdeti botladozásait. Sok sikert!
Írt egy novellát. Álnéven beküldte a magyarmúzsa.hu irodalmi portálra. Inkább ne tette volna! A szerkeszt? kegyetlen kritikája összhangban állt nevével. Véreb-ként írta alá. Feltehet?en álnév, de összhangban a jellemével… Nem is próbálkozott többet.
Most itt van, segédszerkeszt? lett és neki kell kritikát írnia… A fájdalmas emlék kissé magához térítette. Bizonyítania kell rátermettségét. Nem vallhat szégyent, mert ha mégis, akkor tényleg rászolgálna a gúnyra, megvetésre. Bekerülni egy ilyen állásba, és leb?gni? Rossz gondolni is rá. Ismét maga elé vette a kéziratot.
„ — Nem voltam.
— No, én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos , s láttam, hogy a delikvens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag fels? nadrágja.”
„Állj meg vándor, ezt nem olvasni, hanem véleményezni kell!” — kapott észbe. A titkárn? nyitott be hozzá.
— Varga úr, kér egy kávét?
— Jaj, nagyon megköszönöm. Nem aludtam jól. Els? munkahelyem, és… — menteget?zött.
A titkárn? letette a csészét az íróasztalára, és sokatmondó mosollyal jelezte, tudja, milyen egy els? munkanap, majd kiment.
„Ezt megiszom, aztán tényleg nekifogok” — fogadkozott. Ismét hátrad?lt a székén, és szürcsölni kezdte az aromás ned?t. Számára a kávézás mindig egyfajta rituálénak számított. Akárcsak édesapjának, aki szerint: „Amikor felszolgálják neked a kávét, el?bb kikapcsolod a cseng?t, a telefont, a televíziót, a rádiót, az asszonyt és a gyermeket, és így adod át magad az élvezetének.” Körbenézett a kis irodahelyiségben, melyet Kun János szerkeszt?vel kell megosztania, aki épp néhány nap szabadságot vett ki. ? lesz a közvetlen f?nöke. Még két napig élhet az illúzióban, hogy saját irodája van.
Merengéséb?l egy tiszteletet parancsoló hang térítette magához. Hallgatózni kezdett. Annyi eljutott a füléig: „Igenis f?szerkeszt? úr!” Tehát megjött a nagyf?nök. Be kellene mutatkoznia. Felhörpintette a maradék kávéját, megigazította a nyakkend?jét, majd elindult f?nöke irodája felé. A titkárn? intett neki, ne menjen be.
— Gondoltam, illene bemutatkoznom… — magyarázkodott.
— Berkesiné, a f?szerkeszt? helyettes van bent. Szerintem, ha végeznek, úgyis hívatni fogja — nyugtatta a meg az asszony. — Menjen, végezze a munkáját, mivel…
Nem tudta befejezni, mert kinyílt a hangszigetelt ajtó.
— ? az új segédszerkeszt?nk… — mutatta be a f?nöknek Berkesiné, aki az állásinterjúról már ismerte.
— Üdvözlöm körünkben! Verebes János vagyok — nyújtott kezet barátságosan a szinte kétméteres szakállas férfi, a megszólítottnak mégis torkába ugrott a szíve. Alig tudta kinyögni a nevét. — Fáradjon be!
Bár ezúttal semmi rosszat nem tett, olyan érzéssel lépett be, mint egykor az igazgatói irodába. Csakhogy most nincs „háta mögött” a nagybátyja. Ez egy magánvállalkozás. Miközben megvárta, amíg f?nöke helyet foglalt a kerekes karosszékben, körülnézett. Az íróasztal fölött a falon egy karikatúra struccméret? verebet ábrázolt, hátborzongatóan vicsorgó kutyafejjel, melynek fogai közül vér csöpögött.
— A csúfnevem Véreb — követte a f?szerkeszt? tekintetével a pillantást.
Varga Dénes úgy érezte, minden er? kiment a lábából. Pont ?! Szent Habakuk!
— Átnéztem az iratait. Átlagosnál jobb eredménnyel végzett, de nem a legels?k között. Sajnálattal kell közölnöm, egyetemi oklevele ugyan feljogosítja e munka elvégzésére, de nem garancia arra, hogy jól is tudja majd végezni. Itt a munka mezején derül majd ki, meg tud-e felelni e munkakör elvárásainak. Az internet kemény versenytárs. Az a kiadó, amelyik nem ad ki tökéletes munkát a kezéb?l, valamint dilettánsok írásainak megjelentetésére pazarolja energiáit, az elveszett. Nem t?röm tehát a figyelmetlenséget, a hanyagságot és a késést. Megértette?
— I… igen.
— Jelentek meg írásai akár nyomtatásban akár elektronikus irodalmi portálokon?
— Ne… em — szegte le a fejét. Szerencsére álnév alatt küldte be!
— Kár. Jó tapasztalat lett volna mindaz, amit mások írtak önnek. Javított valaha dolgozatot?
— I… igen. Két hónapig helyettesítettem a magyartanárt egy iskolában.
— Az a tapasztalat el?nyére válik, de édeskevés, akár nehézséget is jelenthet. Egy kiadóban más hozzáállás szükséges. Itt nem feladata még a leghülyébbekbe is tudást préselni, csakhogy átkecmeregjenek az osztályon. Ha tanárként túl kritikus, netán elveheti a kedvüket édes anyanyelvükt?l és az olvasástól. Nem kötelessége megjelentethet? formára átírni mások írásait, miközben a szerz? sem ismer saját m?vére. Figyelmébe ajánlom a háta mögött a falon azt a Pet?fi idézetet:
”Oh barátom, van-e szánalomra és irgalomra méltatlanabb állat, mint a rossz poéta? Nincs. Rossz kritikusaimnak úgy bocsásson meg az isten, amint én megbocsátok; de rossz poétának sem én, se az isten meg nem bocsátunk. A legalávalóbb, legelvetemedettebb gonosztev? megtérhet id?vel, de a rossz poéta örökké rossz poéta marad, ez javíthatatlan, ez gyógyíthatatlan, ez úgy hal meg, amint született: földön csúszó nyomorúságban, magának kínjára és szégyenére, mások unalmára s így legóriásibb bosszúságára. És a szegény magyar hazára, melyet török, tatár és sáska annyit pusztított, a balsors még ezen csapást is rá mérte, ami irtózatosabb töröknél, tatárnál és sáskánál… küldött nyakára rossz poétákat. De talán ez már az utolsó csepp, a sepr? a keser? pohárban, s így remélhetjük a szebb jövend?t.”
Ahhoz tartsa magát. Ha jól értettem, megkapta a Mikszáth halálának száz éves évfordulójára kiírt pályázatunkra beérkezett novellák névtelen kéziratait.
— Igen, de még csak egy bekezdést sikerült végigolvasnom.
— Feladata kisz?rni azokat, amelyek szóba se jöhetnek, majd el?véleményeznie a többit. Ne töltse azokkal az írásokkal az idejét, amelyekr?l már az els? mondatok után rikít a dilettantizmus.
— Megértettem. Igyekezni fogok gyorsan és precízen dolgozni.
Miközben gombóccal a torkában irodája felé tartott, azon töprengett, hova valósi lehet Véreb f?szerkeszt? úr. Els? pillanatban barcasági csángónak gondolta, az ie-nek ejtett e-k és az uo-nak ejtett ó-k után, de mintha mégse… Muszáj volt rákérdeznie, amikor a titkárn? mellett elhaladt, annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság.
— Egy Nógrád megyei kis faluban született — lepte meg a válasszal.
— Palóc? — jutott eszébe Varga Dénesnek, hogy azok is hasonlóképpen ejtik a két magánhangzót.
— Jaj, meg ne hallja a f?szerkeszt? úr! — suttogta rémülten a titkárn?. — Nem szereti, ha lepalócozzák.
A megnyíló hangszigetelt ajtó zajára úgy sirült ki a folyósóra, mintha a tatárok kergették volna. „Vajon meghallotta?” — remegett. Nem b?dült el, mint egy sebzett oroszlán, és nem is jött utána, ez biztató. Hátha, mégse… A palóc szó viszont nem hagyta nyugodni. Van néhány furcsa dolog a beszédükben, err?l hallott. Ha nem is általános, egyesek nem használják az „az” nével?t. Úgy mondják „a asztal”. A másik, bár ez sem általános, percekig képesek „az” köt?szók használata nélkül beszélni. Próbálta pontosan felidézni Véreb mondatait, de nem talált bennük se hogyot se ést. Eszébe jutott az, amit a magyarmuzsa.hu irodalmi portálra beküldött novellájára írt. Abban is a köt?szóhalmozást, a szóismétléseket, az idegen szavak használatát és az idegen nyelvtani szerkezeteket rótta fel neki. Erre nagyon kell ügyelnie.
Tudta, ezzel az el?szerkesztéssel, most vizsgázik is. Ha nem akar repülni innen, akkor Véreb szája íze szerint kellene végeznie a pályamunkák véleményezését.
(Befejez? rész következik)
Legutóbbi módosítás: 2012.01.22. @ 19:56 :: Vandra Attila