Áron kedden gy?jtött annyi er?t, hogy megtegye a nagy lépést. Becsengetett Königsbergerékhez. Már sötétedett. Réka jött ki kaput nyitni.
— Mit keresel itt? Te ebben a házban nem vagy szívesen látott személy! — fonta keresztbe karját a kislány, elállva a bejáratot. – Egyébként sincs itthon!
— Tudom. Második m?szakos. A szüleiddel szeretnék beszélni.
Réka meglepetten nézett körül, a házi fenevad miért hagyta cserben. Most igazán segítségére lehetett volna! Egyedül az ? gyermekvállára nehezedik a ház védelme. Aztán eszébe jutott, hogy Bodri meg van kötve, mert édesapjának vendége van. Legalább ugathatna azon a vérfagyasztó hangján, amiként Munteanu bácsit fogadta! Miféle ház?rz? ez?
— Engedd be! — szólt ki Enik? az udvarra nyíló ablakon.
Réka vonakodva bár, de félreállt, majd strázsaként követte a fiút, aki a ház felé menet szomorúan integetett a láncát hangtalanul rángató ebnek. Szívesen megsimogatta volna a Königsberger porta egyetlen, még hozzá ragaszkodó tagjának fejét. Amikor belépett a házba, Enik? a köszönés fogadása helyett felküldte Rékát a manzárdszobába, hozza le a legutóbb ottfelejtett könyveit és füzeteit.
— Nem azokért jöttem — közölte Áron.
— Hanem, mit akar? — tette Enik? egyik öklét a derekára. A magázódás még jegesebbé tette a hangulatot.
— Amikor el?ször jártam itt, azt hittem, mindent tudnak rólam — nyelt egy nagyot. — A sajtó eleget foglalkozott velem. Rájöttem, Katókának nem mond semmit a nevem. Önnek pedig, elég illetlenül, csak személynevemen mutatkoztam be. ? se, önök se jelentek meg a tárgyaláson. Nem állt össze rólam a kép. Xántus Áron vagyok. Igen az, akit ártatlanul megvádoltak a bátyja meggyilkolásáért. Hat hónap felfüggesztettet kaptam autók feltörésében való b?nrészességért, kétszer megjártam a pszichiátriát. El?ször szüleim halála után, másodszor, amikor azt hittem, életemet a börtönben fogom leélni.
— Most már tudjuk. Vasárnap összeraktuk a mozaikot. Miért olyan fontos, hogy ezt közölje velem?
— Nem akarom, hogy még egyszer kiderüljön rólam valami. Tiszta lappal akarok indulni. Nagy hibát követtem el, de nem vagyok az, akinek gondol. — Kinyitotta a magával hozott reklámszatyrot, és egy füzetet vett el? bel?le. — Ez a naplóm.
— Mi közöm hozzá?
— Úgy sem személyes többé a tartalma… A tárgyaláson is idéztek bel?le, egy része az újságban is megjelent — tette hozzá keser?en. — Megtudhatja bel?le, miként éltem meg életem legsötétebb korszakát. Nem vagyok cinikus tolvaj, aki képtelen szembenézni a lelkiismeretével. Ezért kaptam csak felfüggesztettet. Olvassa el, csak azután mondjon ítéletet fölöttem.
— Nem érdekel!
— Én azért itt hagyom — tette le az asztalra. — Ha gondolja, a szemétbe dobhatja, miután kimentem a kapun. De kérem, el?tte olvassa el.
— S mennyivel lesz jobb a kép, ha ön „csak” egy gyenge jellem, akit bármibe bele lehet rángatni?
— A molesztálásra gondol? Ocsmány dolog volt — hajtotta le Áron a fejét. — Nincs benne a naplóban, nem voltam képes leírni. Az akkor kapott pofon, és Katóka szavai: „Hagyja, Jen? bácsi, egy ilyen huligánba még belerúgni sem érdemes. Csak a cip?jét mocskolná be vele az ember!” — gy?zött meg arról, hogy feladjam magam. A huszonnegyedik órában ez adott er?t, hogy meg tudjak állni a lejt?n — nézett ismét a n? szemébe.
— Egy napnak csak huszonnégy órája van! — fonta Enik? keresztbe a karját.
— Igaza van, túl kés?n — sóhajtott a fiú. — Nagy hibát követtem el, tudom. De nem vagyok az, akit bennem lát. Lélekben nem vagyok b?nöz?.
— Kutyából nem lesz szalonna.
— És az alma nem esik mesze a fájától… ha már a közmondásoknál tartunk. Dr. Xántus Zoltán fia vagyok, és Xántus Yvetté.
— Tulajdonképpen mit akar? Nem csak azért jött, hogy elolvastassa velem a naplóját. Szándéka van vele.
— Tizenkilenc éven át én voltam a példakép. A minden diáktársam által gy?lölt „Bezzeg Xántus Áron.” Nem akarok „bezzeg” lenni! Csak egy rendes ember. Visszatérni a társadalomba, mely kivetett.
— Csak rajta!
— Elkövettem egy nagy hibát. A naplómban megtalálja, miként jutottam oda. Elkapott az örvény, és nem tudtam kikecmeregni. Nem próbálom a bizonyítványomat magyarázni. Megb?nh?dtem érte. Nem a vizsgálati fogság volt a legkegyetlenebb, hanem a számkivetettség. Érezni minden pillantáson, hogy a gazembert látják bennem, és átélni, ahogy lefagynak a tekintetek, ha megtudják, mit tettem, majd küldenek a gazemberek közé, ahova sorolnak.
— Most sajnáljam? Gondolkodott volna el ezen, miel?tt megtette!
— Nem kérek sajnálatot. Csak az ártatlanság vélelmét, mely bármely vádlottat megillet. Ha az nincs, én most a Katóka édesapjának meggyilkolásáért ülnék a börtönben.
— Nehogy azt várja, hogy ártatlan báránykának nézzem!
— A miatyánkban úgy fohászkodunk: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, amiként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkez?knek…” Tényleg? Ha elkövetsz egy nagy b?nt, mintha billogot égettek volna a homlokodra, tüzes vassal, letörölhetetlenül. Ha megkísérelsz kimászni az örvényb?l, megkapod: „Mars vissza a b?nöz?k közé, ahova való vagy!” Olyan ez, mint egy önmagát beteljesít? jóslat. Nem kívánok egyebet az ártatlanság vélelmének szellemében, csak annyit, fogadják el a lehet?séget, hogy képes vagyok ismét rendes emberré válni.
— Elhiszem, hogy a szándéka megvan. Abban kételkedem, vajon sikerül-e megvalósítania. Ön mondta mennyire nehéz. Nem szeretném, ha unokahúgomat, fogadott leányomat is magával rántaná. Sok sikert kívánok, de ne az ? hátán kísérletezzen!
— Csak annyi bizalmat kívánok, amennyit a Mezei családtól megkaptam. A mérnök úr ismeri az el?életemet, de ? megismert közelebbr?l is, hónapok óta a keze alatt dolgozom. Amikor ideküldött maga helyett, kezességet vállalt értem. Ne kezeljenek úgy, mint egy „rendes” embert. Csak, mint egy olyat, akir?l elképzelhet?, hogy képes jó útra térni.
— Olyan ez az örvény, mint az alkoholizmus… Az alkoholista is naponta megígéri: „Abbahagyom.” Mégsem tartja be.
— Joga van kételkedni, sikerül-e kikecmeregnem. Létezik egy mondás: „Ha egyszer megtörténik, az véletlen. Ha megismétl?dik, véletlenek összjátéka. Ha harmadszor is, az már szenvedély.” Én nem kérek három esélyt, csak egyet. Ha még egyszer kisiklok, ígérem, elt?nök az életükb?l, f?leg a Katókáéból. A szavamat pedig nem szoktam megszegni.
— Hallottam hírét. Nem szerzett vele jó pontot nálam. Egyébként sem tudom, miért h?tjük itt a szánkat. Nem óhajt önnel találkozni.
— Tudom, hiszen a szemembe mondta. Tulajdonképpen ezért jöttem; önnel beszélni. Felkértek, segítsek neki, mert nem mennek a feladatok. Rájöttem, nekem is hasznom van bel?le, én is jobban megértem, amikor magyarázok neki. Nem hiszem, hogy saját erejéb?l fel tud készülni, ez nem akarat, vagy szorgalom, hanem megértés kérdése. Remélem, nem mondott le az orvosi pályáról. Én is bármit megtennék, csak beteljesíthessem az álmomat. Hát azért törvénytelenséget nem követnék el… — pontosított. — Ha neki ajánlottam volna fel, meg se hallgatott volna.
— Tehát én gy?zzem meg? — kérdezte Enik? ironikusan.
— Nem. Csak mérlegeljék nyugodtabb körülmények közt, mint ahogyan két összeveszett szerelmes lenne képes. Megígértem hogy segítek, állom a szavam az elbocsájtó szép üzenet után is. Azt ajánlom, próbáljuk meg. Ha nem megy, hát nem megy. Akkor megérdekl?döm, hogy a mostani tizenkettedikesek közt akad-e valaki, aki hajlandó tanulni vele. Tudom, nincs se ?, se önök olyan anyagi helyzetben, hogy magánórákat fizethessenek. Csütörtökön jövök, ígéretem szerint, akkor megkapom a választ.
— Átlátok a szitán…
— Nem tagadom, nem adtam fel — húzta ki magát. — Be akarom bizonyítani, kiérdemlem a szerelmét mindazok után is, amit elkövettem. Lenne erre egy fél évem. Ha nem sikerülne, akkor máshova mennék felvételizni, hogy elt?njek életéb?l. Például Kolozsvárra. Fogjanak a szavamon.
— Mert a szavát be szokta tartani… Nem félek, hogy holnap úgy gondolja, az egyik autóban van egy érdekes tárgy… Bár az örvény húzza lefelé. Inkább attól, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok, amiként most is közel áll hozzá. Mi változott, hogy képes legyen egy rossz befolyást kikerülni?
— Vannak barátaim! — húzta ki magát. — Akkor nem volt egy sem. Kezicsókolom! — köszönt el, majd kinyitotta az ajtót, de visszafordult. — Miel?tt ez is kés?bb derülne ki… Madarat tolláról, embert barátjáról… A legjobb barátom emberölésért ült börtönben. Weidenbacher Karl, talán emlékeznek az esetre, Feketehalom kisváros. Neki köszönhetem, hogy ép ésszel túléltem ezeket a hónapokat, és kiszabadultam a szárítóból. Egy különleges embert ismertem meg benne, bár mindenki csak a gyilkost látja benne.
— Réka, engedd ki! — szólt ki Enik? az udvarra, majd egy pillanatra megfagyott az ereiben a vér, amint meglátta, hogy a kutya szabadon van, és egyenesen Áron felé tart. Ám nem ugrott neki, csak odaszaladt hozzá.
— Gyere Bodri kutyám… — simogatta meg a fiú szomorúan a fejét. – Én szedem sátorfámat…
— Széréti kutyá… Állat isméri émbér. Rossz émbér ném szérét – csóválta meg a fejét Omama.
— Miért engedted el a kutyát? És ha megharapta volna? – förmedt rá Rékára az udvarra kilép? édesapja.
— Gondoltam, szedje a lábát, és t?njön el! — feleselt a kislány. — Egyébként…
— Kösd meg azonnal, hadd engedjem ki a vendégeimet!
(Epilógus következik)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
