Bányai Tamás : Sehol közepén, semmi mellett

– Éva pesti lány volt, ezt te is tudod.
– És?
– Hogy érezheti jól magát itt a, itt a… – Viktor elakadt, kereste a megfelelő és kevésbé sértő kifejezést.
Czeiger kisegítette.
– A világ végén. Ezt akartad mondani. Middle of nowhere, next to nothing, ahogy az amerikaiak mondják. A sehol közepén, a semmi mellett.*

 

 

Czeiger Imre levele lényegre törően rövid volt, s a következőket tartalmazta:

Nem akarlak látni, éppen ezért nem szükséges, hogy személyesen gyere. Küld ki Viktort magad helyett, ami neked jár, azt vele is el tudom intézni. Ha már így alakult. Maradéktalanul átadom neki a jussodat. Imre.

Hasonlóan tömör volt a két héttel később érkező válasz:

Ahogy akarod. Viktor október tizedikén fog érkezni. Hamarosan megírom, hogy pontosan mikor. Remélem, várni fogod a reptéren. Ha már így alakult. Éva.

Czeiger Imre késve érkezett a repülőtérre. Egykori barátja már türelmetlenül toporgott egy szem bőröndje mellett.

— Azt hittem tréfát űzöl valami gyerekes bosszúból, és feleslegesen jöttem ide.

— Úgy ismertél meg? — kérdezte Czeiger. Hangja nem volt ellenséges vagy barátságtalan, mégis tartózkodó, cseppet sem jellemző tónus régi barátok között.

— Azt nem mondhatnám, de…

— Semmi de! Nem itt lakom a sarkon, nem lehet pontosan kiszámítani az időt. Na, gyere!

Jó másfél órás útjuk alatt alig váltottak néhány szót.

— Éva jól van?

— Igen.

— Persze. Gondoskodsz róla.

Viktor nyelt egyet. Nem szólt egy szót sem. Kezeit összekulcsolta ölében, ujjaival nyomkodta kézfejét. Az elsuhanó tájat nézte.

Hegyek között jártak, az út jobbra-balra kanyargott. Ahogy haladtak, mindinkább elmaradoztak az útmenti házak, jelentősen ritkult a forgalom, mintha kevesen mernének vállalkozni az S kanyarokkal tűzdelt keskeny és meredek, mindkét oldalon hegyoldalba kapaszkodó fák szegélyezte útra. A hegyek ormai mögé ereszkedő Nap beragyogta a felhőtlen eget, az útra hulló száraz és rozsdabarna levelek, mint szétszórt apró arany ékszerek csillantak meg a fényben.

Amikor ráhajtottak a földútra, a Nap eltűnt a hegyek mögött. A kis teherautó mintegy öt percig zötykölődött az emelkedő, göröngyös földúton, amely egy zúzott bazaltkővel beszórt és simára egyengetett tisztáson ért véget. Czeiger Imre a tisztás elején állította meg a teherautót, jó húsz méterre a házától.

A dombtetőn álló, sűrű erdő közepére telepített ház gerendából ácsolt alpesi menedékhelyre emlékeztette Viktort — méretei ellenére is —, átmeneti szállást, semmint állandó lakhelyet biztosító épületre.

Világos volt még, de a Nap magával vitte melegét a hegyek mögé. Viktor megborzongott, amikor kiszállt a teherautóból.

— Nagyszerű hely — mondta inkább illemből, mint őszinte elismerésből.

Czeiger Imre fürkésző tekintettel nézett vendégére. Az ötven éves férfi napszítta, csontos arca megfeszült, szoborszerűvé vált, nyoma sem volt rajta bármiféle érzelemnek. Köszönet helyett is csak bólintott. Határozott kézmozdulattal tessékelte Viktort a ház felé.

Tágas, teremnek is beillő nappaliba léptek. A bejárattal szemközt szinte egyetlen hatalmas üvegtábla alkotta a falat, még a széles tolóajtó fémkerete is csak parányi, a kilátást épphogy zavaró kockának látszott az üvegfelületen. A kevés bútor még jobban kihangsúlyozta a szoba valóságos méreteit. A középre állított két, fekete bőrhuzatú fotel, heverő és az általuk közrefogott dohányzóasztal alig foglalt el helyet. A bejárati ajtó falának jobboldali sarkában televízió állt, a másik sarkot egy terméskőből épített kandalló foglalta el, párkányán fehér telefonkészülék. A kandallónak a hálószobákhoz vezető folyosó felőli oldalán egy vitrin takarta a falat, míg a másik oldalán, közvetlenül a bejárat mellett, egy vadászpuskákat sorakoztató fegyverállvány hivalkodott.

Czeiger Imre a heverőre mutatott.

— Ülj le. Gondolom fáradt vagy. Iszol valamit?

— Ha megkínálsz.

Czeiger Imre sötét szemei mélyen és szúrósan visszahúzódtak szemgödrébe. Bólintott csupán, majd két öblös poharat emelt ki a vitrinből, és mindkettőt félig töltötte egy hasas üvegből. Az egyiket odanyújtotta vendégének, a másikat koccintásra emelte.

— Arra, hogy ma este lezárul egy korszak.

Viktor poharat tartó keze megállt a levegőben. Szomorúnak tetsző arcán ideges rángás futott végig, szemét földre szegezve, zavartan mondta:

— Sohasem hittem volna, hogy így fog alakulni.

— Senki sem tudhatja előre, hogy mi fog történni. Na, mi lesz? Iszunk?

Koccintottak.

Czeiger egy hajtásra kiitta poharának tartalmát, Viktor csak egyetlen kortyot nyelt, és krákogni kezdett.

Czeiger Imre beszűkült szemekkel figyelte.

— Embernek való jegyezte meg.

— Erős ital.

— Néha szükség van egy jó erős italra — mondta Czeiger. Üres poharát a vitrin lehajtott ajtajára helyezte, aztán karon ragadta vendégét.

— Gyere! — mondta, s közben erőszakosan invitálta magával a másik férfit. Elhúzta az üveg tolóajtót, kiléptek a széles teraszra. Nézd!

A lankás domboldalon hegyesre nyírt, embermagasságú ezüstfenyők sorakoztak, le egészen a domb aljáig. A tűlevelű fák négy hatalmas tábla földet foglaltak el. A jobbszélső tábla derékig, a magasabb fáktól nyugatra elterülő tábla térdig érő és glédában álló, rendezett fenyőerdőt alkotott, míg egészen balra tekintve bokroknak látszó, a földből alig cseperedett fenyőcsemeték takarták a domboldalt, amelynek aljából az utolsó fenyőfáktól alig néhány lépésre meredek, szürke sziklákkal tarkított, és sűrű erdő borította hegy emelkedett a magasba.

— Tizenhat acre ezüstfenyő — mondta Czeiger Imre a terasz szélén állva. Hangjából hiányzott a gazdák büszkesége, szavait szomorúság hatotta át, mint aki elé olyan látvány tárul, amelyikkel szépsége ellenére sem tud mit kezdeni.

— Szép — ismerte el Viktor.

— Egy acre földön több mint kétezer fenyőfa. Egy-egy évben négy acre érik be vágásra. Akárhogy számolom, az nyolcezer fenyőfa karácsonyra. Darabonként húsz dollár. Van vele munka, az igaz, de annak javát mások végzik el. A haszon még így is százezer dollár évente. — Rövid szünet után hozzátette: — És Évának a kisujját sem kellett megmozdítani.

Szótlanul álló vendége mellé lépett, szembefordult vele. Talán egy fél fejjel volt alacsonyabb a másiknál, de szélesebb, kockás ingének ujjai megfeszültek két izmos karján, hájtalan testéről sugárzott az erő, csak csontos arca látszott megviseltnek, amitől jóval idősebbnek tűnt barátjánál, holott nagyjából egykorúak voltak.

— Mi erről a véleményed? — kérdezte erőszakosan, szinte kikövetelve a választ.

— Mit mondjak?

— Az őszinte véleményedet akarom hallani.

— A pénz nem minden.

— Persze, hogy nem. De nem is árt. Évának mindene volt, amit csak szeme-szája megkívánt.

— Itt? — kérdezte Viktor cseppet sem titkolt csodálkozással, s majdnem olyan hangsúllyal, mintha legalábbis egy szeméttelepről lenne szó.

Czeigert feldühítette a fitymáló kérdés, de uralkodott magán. Ökölbe szorított kezét a háta mögé rejtette.

— Itt — mondta határozottan. — Nem is a holdon.

— Éva pesti lány volt, ezt te is tudod.

— És?

— Hogy érezheti jól magát itt a, itt a… — Viktor elakadt, kereste a megfelelő és kevésbé sértő kifejezést.

Czeiger kisegítette.

— A világ végén. Ezt akartad mondani. Middle of nowhere, next to nothing, ahogy az amerikaiak mondják. A sehol közepén, a semmi mellett.

Viktor tett egy tiltakozó kézmozdulatot, mondani is akart valamit, de Czeiger nem engedte szóhoz jutni.

— Az biztos, hogy innen minden messze van. A közvetlen szomszéd kettő, a legközelebbi kóceráj, ahol lehet kapni valamit, tizenkét mérföldre van. Csakhogy van autónk, három is, és van időnk mindenre. Évente négyszer-ötször elutaztunk New Yorkba, Atlantába, Las Vegasba, mikor hova volt kedvünk. New Yorkban Éva megvásárolhatott mindent, ami csak megtetszett neki. Meg is vette, amire fájt a foga. Egy kisebb vagyont költött el minden alkalommal. Ezért van a pénz. Bármikor húzta valamerre a szíve, mehetett. Én nem álltam az útjába. Mint ahogy haza is mehetett, Pestre. Két hétre, egy hónapra, ahogy akarta.

Elhallgatott. Tekintetét az égre emelte, felszakadt belőle egy sóhaj. Valamivel halkabban folytatta:

— Azt azonban sosem hittem volna, hogy egyszer nem fog visszatérni. És hogy éppen te leszel az, aki ebben hatékonyan közreműködik.

Viktor elvörösödött, összeráncolta homlokát, jobb kezével bal kezének ujjait nyomkodta idegesen. Tett egy lépést Czeiger felé. Indulatosan sziszegte:

— Eszedbe ne jusson! Éva otthon akart maradni. Elege lett ebből a remete életből. Hiányzik neki a nagyváros, az emberek, a társaság. Egyelőre azonban nincs Pesten lakása, pénze sincs igazán, hát hozzám költözött. Szerintem ez természetes. Nem csak neked, Évának is barátja voltam éveken keresztül.

Czeiger Imre még mindig az eget kémlelte, akár a jó gazda, aki a felhők mozgásából akar a másnapi időjárásra következtetni. De nem voltak felhők az égen, csak a mennybolt lett percről percre szürkébb, ahogy a közelgő éjszaka araszolt mind közelebb.

— Éppen te! — kiáltotta, akár egy szörnyű átkot, fel az égre.

Aztán egy váratlan mozdulattal sarkon fordult, elindult a ház felé.

— Na jó — mondta már odabent és sokkal nyugodtabban, egy hosszas töprengés után megérlelt gondolat kifejezéseként —, úgy látszik, nem marad más, mint rendbe tenni dolgainkat.

Letelepedtek a két fotelbe.

Czeiger Imre a homlokát dörzsölte, barátja szótlanul várakozva nézett rá.

— Harminc év munkája fekszik ebben a birtokban. Közös munka. Ketten csináltuk. Az egészre tehát nem formálhatok jogot, még akkor sem, ha Éva itt hagyott, mint Szent Pál az oláhokat. Ami jár, az jár. Sohasem szerettem a tisztességtelen dolgokat.

Felállt, az ajkába harapott.

— Kérsz még egy italt?

Meg sem várva a választ, ismét töltött a két pohárba. Két kezében a poharakkal, lassú, megfontolt léptekkel tért vissza az asztalhoz.

Viktor a szemével követte minden mozdulatát, s magában megállapította, hogy barátja rossz bőrben van, nagyon is gondterhelt. Felesége döntése alaposan megviselte, gondolta, s hirtelen sajnálatot érzett a másik iránt, egy pillanatra még azt is bánta, hogy belekeveredett ebbe az ügybe.

— A birtokot nem lehet feldarabolni — mondta Czeiger Imre vontatottan, mint akinek nehezére esik megfogalmazott gondolatait szavakba önteni —, de vettem fel kölcsönt a bankból, így most el tudok küldeni Évának százezer dollárt. Egyelőre. A többit majd karácsony után elküldöm vagy átutalom neki. Meg fogja kapni. Nem akarok semmiféle ügyvédet, semmiféle pereskedést. Az utolsó fillérig meg fogja kapni a jussát.

Elhallgatott. Az erős pálinkát ismét egy hajtásra itta ki. Aztán összeszorította fogait, állát a tenyerébe támasztotta, és újból beszélni kezdett:

— Gondolom, adott egy listát a személyes dolgairól, azokat mind viheted magaddal. Ennyi.

— Rendben van — mondta Viktor —, úgy intézed, ahogy jónak látod. Ebbe nem tudok beleszólni.

— Rendben van? — kérdezte Czeiger Imre előre dőlve, ugrásra készen, akár egy megvadult bika, hogy elsöpörjön maga elől mindent, ami az útjába kerül.

— Persze, nektek minden rendben van — mondta. Lehajtotta fejét, erősen töprengett valamin. Néhány másodperc múlva ismét felnézett, egyenesen a másik fotelben ülő barátjára. — Hát akkor legyen, ahogy lennie kell.

Felrugaszkodott a fotelból, a terasz üvegajtajához lépve kitekintett a világra. Odakint már sötét volt, az éjszakával együtt felhők is érkeztek, eltakarták a Holdat, csak néhány csillag szórta kék fényét a földre. Más fényforrást sem közel, sem távol nem lehetett látni.

Lassan, mintha nehezére esne minden mozdulat, visszafordult. Arcának barázdái vészjóslóan megkeményedtek, tekintete komor volt.

— Eredj — mondta, olyan hangsúllyal, akár egy idegen betolakodónak mondaná — hozd be a bőröndöd, addig én elkészítem a fekhelyedet.

Viktor felállt, odament a bejárati ajtóhoz, és kilépett a házból. Az ajtót nyitva hagyta maga után.

Czeiger Imre követte egészen az ajtóig.

A teherautóhoz fáradt léptekkel közeledő alak az ajtóból nézve olybá tűnt, mint egy settenkedő tolvaj, aki az éjszaka sötét leplét kihasználva igyekszik megszerezni zsákmányát.       

Viktor egy lépésre lehetett a teherautótól, amikor Czeiger Imre felkapott egy távcsöves vadászpuskát a fegyverállványról. A puskát az éji vad minden mozdulatára villámgyorsan reagáló, magabiztos vadász módjára vállához emelte.

A lézersugár piros pontja Viktor tarkóján állapodott meg.

Czeiger Imre meghúzta a ravaszt.

A dörrenés felverte az éjszaka csendjét, de csak egy szemvillanásnyi időre. A hegyeket borító erdő magába szívta és elnyelte a hangot, ismét síri csend telepedett a mozdulatlan tájra.

Leengedte a puskát, néhány másodpercig még nézte a földre bukott testet, majd sarkon fordult és besietett a házba.

A kandalló párkányán álló telefonkészülékről leemelte a kagylót. Tárcsázott.

— Halló! — mondta a telefonkagylóba. — Greg?

Fejbiccentéssel vette tudomásul a visszajelzést.

— Nos, ügyvéd úr, hozzáfoghatsz a védelemhez. Úgy, ahogy megbeszéltük. Én máris hívom a seriffet. Jó éjszakát.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.02.06. @ 12:48 :: Bányai Tamás