Mikor meglátta a gyönyörűséges, függőlegesre állított, átlátszó hártyájú dobot, rögtön beleszeretett. Óriási volt, mint egy ház. Picit a lottósorsolások kerekére hasonlított, volt is rajta egy oldalsó ajtó, amit lenyitva, belépett. Csuda jó itt, gondolta és elkezdett sétálni.
Előbb csak kis disznóságokat követett el, összevissza hazudott, aztán káromkodott, vastagsávú sötét csíkokban, majd meglopott mindenkit közel, s távolban. Az összes barátnőjét – ilyen persze nem is volt neki, mert egyik irányába sem érzett barátságot – vízszintesre dobta, aztán ejtette. Ha valamelyik nagyon sírt, betömte a száját egy nyugtatóval, esetleg egy pohár konyakkal, egyik-másiknak taxipénzt is fizetett. A legrosszabb, egy piros pöttyös hajú lány volt, akinek, hogy ne csináljon ügyet a dologból, kiskorúságára való tekintettel, egy marék bankót adott. Nagyon fájt a szíve, szívesebben odaadta volna egyik fülét.
Aztán csalt, mert mire való az élet, ha nem arra, hogy éljük. Nem? És hogy lehet legjobban fürdeni benne? Ha mindent és mindenkit kijátszik. Egyszer, nagyon nem akart, ügyfele szándékos balekságából bajba kerülni, kénytelen volt zajtalan fegyverhasználatra vetemedni.
Már nem sétált, nem is kocogott, hanem rohant a dobban, olyan iramba, amint a kerék diktálta. Megállásról szó sem lehetett. Megtapasztalta, milyen az mikor felkapja, lehengeredik, jól bevágja a hátát, a fejét és egymásután többszöri lepottyanás után, nagy nehezen visszaáll a vágtába.
Oldalról két gigantikus méretű, fáradtsággátlóval ellátott mókus, éjjel nappal kurblikkal tekerte a kereket. Nagy, kiálló metszőfogakkal vigyorogtak a soványodó, megrögzött bűnelkövetőre, aki már környezetének minden tagját befürösztötte és ha megtehetné, éjjel nappal sötét festékkel festené át, minden korábbi barátja patyolatfehér múltját, hogy fejni tudjon fejőgépjeivel, és a sajtárokba is potyogjon rendesen a pénz.
Nem volt egyetlen le és felmenője, akit tisztelt volna, sőt, saját egóján kívül, senkit és semmit.
Valahogy mégis ki kellene már szállni ebből a dobból, idegesítőek a mókusok is és a folyton-rohanás egy idő után elviselhetetlen. Remegtek az inai, de képtelen volt bármit is megbánni. A lelkiismeret furdalás, halvány mécsesként derengett valahol emlékeinek alsó sufnijaiban, de már sehogyan sem tudta újraaktiválni.
A mókusok tekertek, a kerék forgott, a sebesség az egekben járt, a felhők hasát karmolászta, miközben ő egyre kisebb lett, és a két hatalmas mókus addig tekerte a kereket, amíg a látható porszem mérete alá zsugorodva, lassan megszűnt kívülbelülisége. A következő önkéntes kuncsaft előtt, még nagytakarítást sem kellett végezni a mókuskerékben.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.17. @ 14:23 :: Boér Péter Pál
