A teraszon, főnökére várakozó Zoltán, meglepetten fogadta Jancsika köszönését, aki úgy gőzölgött a verítéktől, mintha szaunából, vagy a legkimerítőbb edzésből jönne.
– Csókolom Zoltán bácsi! – köszöntötte.
– Szervusz kérlek, a kedves édesapádat várom személyes ügyben. Látom edzeni voltál.
– Ezt honnan tetszett kitalálni? – kerekedett nagyra két szeme és egyben csodálkozó mosolyba merevedett pufók pofija.
– Miután csapzott vagy, gondolom rohansz a zuhany alá. Nem is gondoltam, hogy vannak még olyan egyesületek, ahol ezt ott helyben nem lehet megoldani. Talán csőrepedés volt?
– Ne tessék haragudni, kedves Zoli bácsi, lassan a papával kezdek egyetérteni, mikor a bordó majom intelligencia hányadosával azonosítja a magáét. Bocsánat, ha egy kicsit túl őszinte voltam, de nagyon megbántott.
– Mivel fiam? Az apád, a tiszteletreméltó főnök úr véleménye, nem lep meg, talán még igaza is van, bár nem vagyok bordó, azt hiszem. De ha ő olyannak lát, akkor biztosan úgy van. Lám, örök titok marad számomra, honnan is jössz.
– Honnan a fenéből jönnék, Zoli bácsi? A fater kitalálta, hogy a korombeli gyerekek zongoraórákra járnak. Tetszik ismerni, ő nem primitív gondolkodású ember! Egyik, másik barátom – soha nem fogom megérteni mit is csinál – egész idő alatt ülve.
– Hol ül?
– Hát a zongoraórán, ahová szerinte jár.
– És mondd Jancsika, te milyen zongoraórára jársz?
– Na, ez bonyolult. Először be kellett határolni, mi is az a zongora. A papa nem mindenben, csak majdnem mindenben járatos.
– Majdnem mindenben kisfiam, hidd el nekem, a leg-majdnemmindenebben is.
– De a zongorát azt nem tudta és megkérdezte Poharas urat, mert nem tud az interneten keresni, a lexikonokat is utálja, joggal. Ez utóbbiakat én is nagyon. Poharas bácsi, jelentőségteljesen annyit mondott neki, Casablanca. Most képzelje, a fater megvette Casablancát és kiderült, hogy nem zongora és a Casablancaiak, csak féláron voltak hajlandók, a felesleges, nem zongorájukat visszavásárolni maguknak. Magukat.
– Értem kisfiam, akkor Poharas bácsi ezért repült.
– Tud repülni?
– Most már igen. A kedves édesapád, aki nagyon majdnem mindenhez ért, megtanította.
– Ej, jó hogy mondja Zoli bácsi, a hétvégén kijárom, hogy megtanítson repülni.
Zoltán megijedt saját szavaitól és egy pillanat alatt kivágta.
– Ne próbálkozz Jancsikám! Édesapád, csak negyven fölötti főkönyvelők röpködését tudja megoldani és ha jól értelmezem, te nem könyvelő szeretnél lenni.
– Hát, az biztos nem! – sziszegte, a még mindig kifulladt gyerkőc – Szóval, mikor visszavásároltattuk Casablancát, az a röpködő Poharas bácsi még mindig nem azt mondta hogy zongora, meg miegymás, hanem, hogy Sam. ”Tudja főnök úr, az a fekete férfi a slágerrel. Erre apám négyszázszor megnézte a filmet és rájött, hogy van ott egy fekete színű, gombokat gyurmáló illető és vásárolt egy pont ugyanolyant bérbe, mert tulajdonolni már nem lehetett. Az órás kijelentette, hogy nem tud abból a fekete férfiből órát csinálni.
Zoltán elveszítette a fonalat, jobbnak látta hallgatni, hiszen egy főnök, akinek a fia a papájától akar megtanulni repülni és zongora ügyben ilyen mérhetetlenül tájékozott, jobb ha a többszörös áttéteken sem ingerlődik fel. “Vajon minek kellett ezeknek óra és éppen egy pasasból”, gondolta.
– Mesélj tovább kisfiam, igazán lenyűgöző, édesapád leleményessége!
– Na, miután valahogy ettől a bérleti, órának alkalmatlantól megszabadultunk, végre kinyögte, “a sláger”.
– Kiről beszélsz?
– Kiről beszélnék, Poharas bácsiról. Apám már dorgáló hangulatában volt és nem tudom mi történhetett mert kiküldött, de talán veres pecsenyét játszhattak.
Hallottam, ahogy kérdezi, “most már ne beszéljen rébuszokban, ne célozgasson, mondja meg, mi a fene az a zongora”. Erre Poharas bácsi megkérte, hogy indítsa el a filmet és megmutatta. “Ja, az a nagy izé, amit nyomkod az a fehér fogú?” És képzelje, csináltatott egyet! Egy tömör, gyönyörű, olyan izé… zongorát. Elvitte az óráshoz és meghagyta, csináljon belőle órát.
– Értem kisfiam – harapott saját nyelvére Zoltán – faliórának, vagy karórának használjátok?
– Most hülyéskedik velem Zoli bácsi? Már negyed órája faggat, hogy honnan jövök. Ha én ezt megmondom a papának…
– Ne mondj semmit neki, én nem bántalak gyermekem. Beszélgetünk. Barátok vagyunk, nem?
– Na szóval, figyeljen ide! A hülye osztálytársaim, nem is zongoraórára járnak, hanem azokat a fehér-fekete billentyűs nyavalyákat nyomkodni tanítja őket, valami andalgófejű. De apám, a második emeleten hátul, az egyik szobát külön zongoraóra szobának rendezte be. Semmi sincs benne, csak a zongoraóra, ami nem lehet karóra, mert jó nagy és falióra sem, mert lezuhanna. Fölé raktunk egy futópadot, amit olyan közepes sebességre állítottunk, sem cammogósra, sem rohanósra, valahol az erőltetett menet és a kocogás közé, mert apám a legjobbat akarja nekem és én zongoraórára járok.
– Zenét nem lehet a ti órátokból kivarázsolni?
– Dehogyisnem, a fater megkérte az órást, rakjon bele egy modult, ami tárol, úgy ötvenezer különféle zeneszámot. Van egy kódrendszer és a fekete-fehér nyomógombok, amiket a félrevezetett lúzer osztálytársaim dögönyöznek, nyomkodására rendszerbe szedetten és kódoltan, úgy varázsoljuk életre, ahogy akarjuk, de nem ez a lényeg.
– Nem, nem kisfiam, Jancsikám. Megértettem, a zongoraórára járás a lényeg, sőt a zongoraórán járás. Nemde?
– Dehogyisnem! Majd szólok egy jó szót a faternek, látom, értelmes bácsinak tetszik lenni.
Zoltán megnyugodott és páni rémületbe esett, hogy egy ilyen, kimondottan jellegzetes hozzáállású főnök beosztottjaként, hogy tud megnyugodni. Aztán megjött Jancsika papája és gondterhelt arccal hívta be Zoltánt, kétezer négyzetméteres, mini dolgozószobájába.
– Bajban vagyok. Ha meg meri mondani valakinek, megtanítom röpülni!
– Igen főnök úr, tudom, erre ön tökéletesen képes, hallgatom tisztelettel és állok rendelkezésére.
– Mondja, hallott már a színházról?
– Igen, bátorkodom megjegyezni.
– Nos, én az összes tanulmányomat magánúton végeztem. Vannak hiányosságaim, de ha erről szólni mer valakinek…
– Igen tudom, repülök – mondta Zoltán és hozzágondolta, “Ekkora bunkóval az életben nem gondoltam, hogy találkozni fogok és főleg nem, hogy a főnököm lesz. Hiszen az összes diplomáját, amennyiben a nyolc osztályos és érettségi bizonyítványokat is beleértjük, Mester barátom, külön ilyen szolgáltatásokra szakosodott szomszédjától vásárolta”.
– Hé jóember, bóbiskol?
– Ugyan főnök úr, elnézését kérem! Mondja!
– Szeretném megkérdezni, maga szerint milyen színűre festessem a házamat, hogy a rengeteg – engem egyre jobban befogadó, de még mindig, valamiért lenéző – sznob társaság, elég színesnek találja ahhoz, hogy nyugodtan elmondhassam én is, színes a házam, színes házba járok, színházba. Színházam vetekszik színházatokéval.
Zoltán gondolkodóba esett. Azon töprengett, meg merje-e mondani, hogy főnöke krónikus, befele növő hülyeségben szenved, mert a színház egészen más, vagy hagyja rá és bökjön ki egy színkombinációt. Vajon mivel tesz kisebb kárt életmenetében…
Legutóbbi módosítás: 2012.02.10. @ 21:35 :: Boér Péter Pál
