Ezerkilencszázötvenhat kora ősze hamar ködösre fordult. Ezt a fiúhad nehezményezte erősen, mert a laktanyából lett gimnázium és kollégium lányoknak fenntartott épülete előtt álló, nagy fák ágain fürtökben lógva nem tudtunk hódolni a másik nem iránti olthatatlan tiszteletünk és vágyódásunk érzésének. A fákról ugyanis be lehetett volna látni a női zuhanyzókba ¬ ha az a fránya köd nem terpeszkedik óramű pontossággal a pancsikálás esti idejére a fák ágaira ¬, amely tisztálkodó egységeket eredetileg határőröknek építették, akiket legfeljebb a holdvilág lesett meg unalmában.
Nekem még vénségemre is ökölbe szorul a gyomrom tájéka, ha eszembe jut a sok fiatal, meztelen, egészséges leánytest üde látványa.
Októberben pedig, a vidéki kisvárosban, a fővárosi események hatására, no meg azért, mert megszűnt az áramszolgáltatás, a fejekben lett homály, némelyikben kimondott sötétség.
A tejfehér ködbe burkolódzott kaszárnyaépületek közt libasorban „meneteltünk” a kollégium igazgatója nyomában, az ebédlő felé. Mindegyikőnk kezében konzerves dobozokba öntött gyertyák imbolygó fénye viaskodott a nedves, meg-meglebbenő köddel. A felületes, de jó fantáziájú szemlélő könnyen gyászmenetnek, vagy a gyémántbányából éppen hazatérő törpéknek nézhetett volna bennünket, ha nem vagyunk ahhoz sokan és túlzottan vidámak, noha Pista bácsi időnként csendet parancsolt.
A konyha dolgozói igen kitettek magukért: szilvás-gombóccal, palacsintával és egyéb finomságokkal kedveskedtek nekünk, itt maradottaknak. Teljes létszám esetén ez elképzelhetetlen lett volna.
Tavaszra kitisztult az idő, de a fejek koránt sem. Már a MUK* korszak utolját éltük, különösebb esemény nélkül, amikor az alakuló térre sorakoztattak bennünket, gyakorolnánk az április negyedikei felvonulás művészi koreográfiáját.
P. Ferinek halkan, hogy a szomszédok is hallhatták, odasúgtam:
¬ Bezzeg március tizenötödikét nem engedték megünnepelni.
¬ Hallgass! Van így is elég bajunk ¬ ez igaz volt, mert éppen csak begyógyultak a fején, az arcán a revolver agyától kapott, nevelő célzatú ütések nyomai, amiket egy szülőfalunk béli, civil ruhás nyomozótól kapott ajándékba, akiből bűzlött a szilvapálinka szocialista illata.
A verésnek ¬ a Feri elmondása szerint ¬ indoka is volt: „Hadd, tudja meg az értelmiség, megint proletárdiktatúra van!” Egyébként is, a srác közeli szomszédunk volt Nagyrábén, s így a verés nem esett idegennek. Megfogadtuk, megruházzuk a „hapsit”, amiből aztán, talán szerencsénkre, semmi sem lett.
Már folyt megint a normál tanítás, mi végzősök az érettségire készültünk. Mindez nem akadályozta meg azt a két, alsósok által lakott, szomszédos hálót, hogy parlamenterek, magas tárgyaló felek útján, az én „hálóf?nökségem” alatt hortyogó, és a két hadiállapotban lévő társaság közé szorult termet szemeljék ki a harcászati eszközök, módszerek, béketárgyalásaik egyeztetésére. Nem is lett volna ebből „gubanc”, ha rikító betűkkel nem írják ki a háló ajtajára:
ENSZHÁLÓ
De kiírták. Dúlt hát a kérlelhetetlen, bár a nevelő tanárok által kevésbé preferált pokrócháború. Aki nem volt gimis korában kollégista, ne is kísérletezzen a harc fontosságát, célját megérteni, mérlegelni!
Minderről nekem, a szenior diáknak fogalmam sem volt. Utólagosan viszont különös körülmények között „olvastatott” minden a fejemre.
Egyébként is rossz passzban voltam: a városrésznyi laktanya fő épületében laktak a fiúk. Ennek magas tornyán ott virított egy termetes vastraverzen a kivilágítható vörös csillag, amit „ismeretlenek” levertek. A nagy vasalkotmány akkorát csattant a betonon, hogy a hangja elhallatszott egy orosz harckocsizó egység lityinántjának** bal füléig. Mindeközben, a koleszben kora hajnalokon rendszeresen, sűrű egymásutánban gyúltak ki a fények. Ez távolról és sanda szemmel nézve valamiféle, gyanús készülődésként hatott. A készülődés stimmelt, mert „marhára” közeledett az írásbeli érettségi.
Egy T 54-es harckocsi állt meg nagy a laktanyából lett gimnázium fő épülete előtt. A lövegtorony ágyúcsöve előzékenyen köszönt, és rákacsintott a második emelet ablakszemeire. Az épület azonban csak akkor rezzent össze egy cseppet, amikor a tank egy-két „lépést” is tett felé, csikorgó talpain. A szörnyeteg azonban megállt. Két géppisztolyos harcos mászott ki belőle. Határozott mozdulatokkal a tudomásunkra hozta, itt most „házkutatás” lesz, druzsba*** ide, béketábor oda.
Mit tesz az ellenem esküdött sors!? A mi emeletünkön, a folyosón, a lépcsőházban is álltak öltöző- szekrények. Hiába, no, ez az építmény nem diákszállónak, hanem irodaépületnek lett megálmodva. Az egyik szekrény ajtajára valaki vörös temperával ¬ éppen a vörös korszakában alkotott az ismeretlen mester ¬, „szabványos” halálfejet pingált úgy, ahogy illik, nagy, keresztbe rakott lábszárcsontokkal egyetemben. A koponya vörös vigyora egy kissé gunyorosra sikeredett.
Az egyik géppisztolyos megállt a szekrény előtt, és harsány „Átkritye!”**** tetszésnyilvánítást tett, miközben kibiztosította a fegyverét. A szekrényben büdös tornacipők, gyűrött melegítők sorakoztak internacionalista egyetértésben. A legvérmesebb bűzös borzok is szemlesütve menekültek volna a környékről. Nem volt tehát azonosítható gazdája a leleteknek. Mondanom sem kell a szekrény az én „parancsnokságom” alatt sunnyogó háló mellett leledzett emberemlékezet óta, de halálfej nélkül. Megkönnyebbülésünkre a tovaris***** elnevette magát.
*
A gimnázium igazgatója viszont igen komor arccal ült íróasztala mögött, amikor kopogtatásomra beinvitált.
¬ Nézd csak, fiam! Amit te művelsz mostanában, az túlmegy a józanészen ¬ kezdte Jenő bácsi a sampon nélküli fejmosást. ¬ Hallom, a felszabadulás ünnepe előtt lázítottad a társaidat a gyakorlás ellen. Manapság, fiacskám kisebb vétségekért is elvisznek embereket. Micsoda dolog ez az ENSZ-hálós história?! Te nem tudod, ilyesmivel nem szabad viccelni!? Miért nem jelentettétek időben a halálfejes, öltözszekrényt, hogy eltávolítathassam róla azt a mázolmányt? Tudom, a csillagverésben nem voltál benne. De itt most egyesek, még a tanári karból is, mindent neked tulajdonítanak. Vedd tudomásul, ha a dologból „ügy” lesz, akkor én sem tudlak megvédeni.
¬ Igazgató úr! Az alakuló téren tényleg lázadtam. Nemzeti ünnepünk legalább olyan fontos, mint április negyedike. A háló ajtajára történt kiírásban teljesen vétlen vagyok. Nem is láttam azt. Valaki idejében levette. Mind a felirattal, mind a nélkül a pokrócháború igen békésen folyt. A felíratnak annyi haszna volt, mint magának az ENSZ-nek.
¬ Elég! Jobban teszed, ha meghúzod magad. Nem akarok több rendbontásról hallani. Távozhatsz.
*
A következő napon osztályfőnöki óránk volt. Politizáltunk Laló bácsival. Az „öreg” hallgatásra intett bennünket, majd egy meglehetősen szokatlan és komikus mozdulattal az osztályterem ajtajához lábujjhegyelt, egy résnyire kinyitotta, kifülelt, és ismét becsukta azt. Ugyanezzel a mozdulattal a vegyes osztály felé fordult, világoskék szeme szikrákat szórt, ahogy rám nézett, és könyökben behajlított, jobb karjával, ökölbe szorított kezével mutatta, magyarosan megmondta, mit és hova az ENSZ-nek és a Nyugatnak. Ezért nagyon hálás voltam neki. A lányok pedig el voltak képedve.
*MUK: Márciusban újra kezdjük!
** hadnagyának
*** barátság
****Kinyitni!
***** elvtárs
Legutóbbi módosítás: 2012.02.22. @ 16:37 :: Csillag Endre