Ismét verset lüktet a lelkem, érzem az ízét
Félbehagyott soraimnak, csorbult mondataimnak,
S lám, h? pennám vézna bet?ket okád a papírra!
Ókori húrok, eretnek igék; ez a titka dalomnak,
Mámora, f?szere lágy, antik veret? muzsikámnak!
Zengjen az ének ezúttal megfúlt gondolatomról,
Égi kalandorról, aki fényét szórja a Napnak!
Hajnali éjbolygó, feketén ragyogó horizonton,
Vad tünemény, henye éjszaka perceiben fakuló kincs,
És elszánt utazó, halovány fényt rejt batyujában.
Szelve a végtelen ?rt, ? oltalmazza planétám
S gy?rt arcát odatartja galád meteorseregeknek.
Óh Hold! Már régóta közös valamennyi vonásunk,
Torz orcánk, amelyen száz ütközet ótvara tátong,
Vert sorsunk, mely szinte a semmiben imbolyog elhagyatottan
S mégis mindketten gyönyör? Szerelemre találtunk!
Kés? éjjel unott alakod láttán felocsúdok,
S képzeletemben utasként járom ezernyi vidéked!
Lustán megszállnék a Derültség Tengere mellett,
Hol szökkenve szaladnék kérged krétaporában!
Gyatra bet?im a dermedt lávafolyásba kaparnám,
Ott bebarangolnám h?s tested alélt sivatagját,
Villognának a távoli, csillámos szilikátok.
Vén domborzatodon, mélán forrong az üresség,
S fent nyugalommal fekszik a tájon a meztelen égbolt.
Óh fényes glóbusz! Te rideg krátertakaróval
Megnyomorított szépség! Testeden élni szeretnék!
Bár adnának a jenkik Apollót*, fürge rakétát
És a parányi kabinban vélem tartana Nórim,
Gyors masinánkkal már rég ?sz sarlód fele szállnánk!
Durva porodba emelném ékes holdi vityillónk,
Van lappangó vízjég és leveg? a kövekben,
Sátrak alatt serkenne dió, tök, paprika, búza;
S víg vacsoránknál keskeny tálcámra kerülne kenyér is,
Lenne talán minden, mit szem-száj ingere kíván!
Ott nem bántana többé ocsmány, kapzsi lakótárs
S más keser?ség! Csak Nórim csókjára vigyáznék,
Néha kifürkészvén a nudista eget kanapénkról.
Csillagkép nyiladozna felénk, lágy fénye belátna,
S kint, a dagadt horizonton… kelne a kék anyabolygó.
Apolló: Itt: amerikai ?rhajótípus a 60-as, 70-es évekb?l
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Kapus Attila
