A terminálok föld alatti részében, a reptéri pályaudvaron szállt fel a beérkező vonatra. Ráérősen helyezkedett el, a szokatlanul tiszta, láthatólag rendszeresen takarított vonat kényelmes bőr ülésén, a felső szinten. Kinyitotta a magával cipelt könyvet, s rögtön megakadt szeme az idézeten. Elmosolyodott — Peter Lauster gondolata épp neki szólt… „Csak akkor vagyok valóban szabad, ha tudok egyedül lenni anélkül, hogy magányosnak, vagy elveszettnek érezném magam.”
*
Éva, egy ideje önmagán, megváltozott élethelyzetén dolgozott kitartóan. Nem először utazott társ nélkül, de ez a mai — kissé ünnepélyes szorongással indult nap — eltért minden eddigitől. Arról szólt, hogy egy termékeny családi kapcsolat végén, a szétköltözésük után egy évvel, egy távoli városban végre képes lesz–e arra, hogy szabadnak érezze magát — egyedül.
Pár évvel ezelőtt járt itt, tapasztalta Zürich biztonságos, nyugalmas arcát. Emiatt a benyomás miatt tervezte ezt a mai napot — kora hajnali indulással, késő éjszakai hazaérkezéssel — pont ide.
Március eleje volt, otthon kellemes langyos nappalok váltogatták már egymást, de emlékezve a hűvös tóparti levegőre, felkészült az Alpok felől fújó szélre. A hajnali öltözködéskor különösen ügyelt a kényelemre. Laza pulóvert, mellényt öltött egy fekete nadrággal és a kabátjával azonos színű szürke kalapot igazgatott gondosan a fejére. Nagyobb, csípőjére simuló, fekete válltáskájába szendvicseket, italt tett, választott egy világosszürke gyapjú sálat, azt a nyakába dobta lazán. — Jó lesz a szél ellen. — Magas sarkú csizmája kényelmesen simult a lábára — ettől nem volt képes megválni —, a magas saroktól mindig öntudatosabb lett. Ez pedig fontos volt ma.
*
Rövidesen érezte, hogy elindul a vonat. Svájcban az emberek zárkózottabbak a magyaroknál. Nem rajongják körbe a turistákat, de ezt nem szabad udvariatlanságnak tekinteni, tudatosította magában, látva a jegyét kezelő kalauz rideg tekintetét. Tizenöt perc sem telt el és megérkezett a Zürichi-főpályaudvarra, Európa legnagyobb forgalmú pályaudvarára.
Még a vonaton, táskájából előhalászta az útikönyvet és a térképet, ami egy ügyetlen mozdulatától az előtte lévő ülés alá esett. Nem erre számított, mégsem lepődött meg azon, hogy az ott ülő középkorú úr azonnal felállt és mosolyogva felvette, túlzott kedvességével zavarba hozva őt. Talán mégsem olyan merevek a zürichi emberek!
Elidőzött egy kicsit a pályaudvaron, ahol percek alatt képet kapott a svájci társadalomról. Arcok bukkantak fel a világ minden tájáról, szinte nem volt olyan nyelv, amelyet ne hallott volna itt. Végül is nem csodálni való, hisz Svájc huszonhat kantonja lakosságának 20%-a külföldi, nagyrészük német anyanyelvű, kevesebben beszélik a franciát, az olaszt…, és más nyelveket. Vannak, akik politikai menekültként érkeztek, vannak, akik egyszerűen egy jobb élet reményében.
Figyelte a pályaudvaron várakozó, vagy épp a vonathoz igyekező hihetetlenül aktív idősebb embereket, akik túrabakancsban és nordic walking botokkal felszerelkezve, tán az Alpokba, a hegyekbe igyekeztek.
Látott hideg tekintetű „cool” zürichi lányokat, raszta hajú srácokat, színes afrikai ruhákban pompázó fekete ősanyákat és méltóságot sugárzó, turbános szikh férfiakat.
Identitásukat elvesztő, majd újra — vagy egy újat — megtaláló kisembereket a világ minden tájáról. A világot kicsiben, és ami a legfontosabb, békességben.
A belváros gyalogszerrel kényelmesen körbejárható, erre emlékezett. Betájolva magát a térképen, kilépett Zürich Váci utcájára, az elegáns Bahnhofstrasséra, ami a százötven éve lerombolt városfal tövében fut. A felszín alatt bankok páncélterme, tele arannyal és ezüsttel. A páncéltermek persze nem látogathatók, viszont a nagy üzletházak, exkluzív kis üzletek örömmel látják a kíváncsi vásárlót.
Zürichről általában a bankok, a kifogástalan külsejű üzletemberek, a szalmaszőke bankárfeleségek, az ébenfekete autók és a pénz, sok-sok pénz jut először eszünkbe. A kép nem teljesen hamis, a belvárosban egymást érik az bankok, biztosítótársaságok elegáns épületei, amik önmagukban is már látnivalónak számítanak. A kényelmesen haladó, valóban luxusautók között feltűntek az ébenfeketén csillogók is, és előzékenyen megálltak, ha át akart menni a zebrán, nem dudáltak rá — nyoma sem volt türelmetlenségnek.
Zürich nyugodt, precíz város. Tisztaság és rend van, s még a folyó, a Limmat is máshoz nem hasonlíthatóan elegáns. Minden kis sarokból árad a gazdagság — mely egyáltalán nem hivalkodó.
Rendkívül hangulatos utcácskákon, szép régi faragványokkal, festett homlokzatú cégérekkel, erkélyekkel díszített házak között araszolt fel Lindenhof dombjára, ami a belváros közepén van, ahol a római korban Turicum néven a város ősét alapították.
A bohémvilág, a művészek már a régi időkben is kedvelték a várost. Casanova és Goethe csak úgy emlegették: a „Limmat menti Athén”. A háború elöl számtalan fiatal művész emigrált a semleges Svájcba.
A várfallal körülhatárolt kis parkból remek kilátás nyílt a városra, felülről jól láttatva a városkép meghatározó elemeit — a templomokat. Az óváros három legjelentősebb temploma, a kéttornyú román stílusban épült Grossmünster, a református Fraumünster, amelynek meseszép festett üvegablakait Marc Chagall készítette, s amelyek közelről meghökkentették színpompájukkal — égő vöröseikkel és kékjeikkel az egyébként szikár, puritán falak között —, valamint a Szent Péter-templom, mely Európa legnagyobb, nyolc és fél méteres órájával büszkélkedhet.
Betért az útjába eső üzletházba, sietősen körülnézett, vett egy nagy tábla igazi svájci Lindt étcsokoládét és megállapította krémesebb, finomabb, mint az otthon kapható. A furcsa hangzású svájci-német nyelvet — amit az eladók beszéltek — nem értette, bárhogy is hegyezte a fülét. Angolul sikerült szót értenie.
Kék színű villamosok mellett, kanyargó sínek mentén sétálva a Zürichi-tó partjára igyekezett, oda ahol a Limmat folyó kilép a tóból, s továbbfolyva ketté szeli a várost. A távoli tó, a folyók, a kisebb csatornák kellemes fürdőváros benyomását keltették.
A tóparti sétány kisebbfajta összművészeti fesztiválként is megállta volna a helyét. Zenészek, pantomimművészek, akrobaták szórakoztatták a járókelőket. Vidám, tavaszi készülődést tapasztalt, de azért meglepődött, amikor délután karneváli tömeg indult meg a Limmat két oldalán és a hidakon. Mindenfelé kifestett rézfúvós zenekarok, kosztümös álarcosok. Ez a nap Zürichben a karnevál napja volt.
Együtt haladt a tömeggel kellemes hangulatban, könnyedén, mindenfajta kötöttség nélkül, úgy, mint utoljára fiatal lány korában, és felrémlett előtte egy új kép saját magáról. Egy, a világban — bizonyos értékek mentén szeretettel szemlélődő nő képe, amit talán —, ha nem is könnyedén, de képes lesz a jövőben megvalósítani.
Hallgatta a zenét, nézte a táncosokat, a szüleikkel körtáncot járó álarcos gyermekeket — nekidőlt a híd mellvédjének, jóízűen megette a magával hozott két szendvicset, ivott a táskájában lévő palackból, majd a part menti úton szemlélődve haladt egyre távolabb a harsogó tömegtől.
Az élet napos oldalára jutna, ha ilyen pazar, remek levegőjű környezetben lakhatna. A város, így március elején is csupa növény, csupa part, csupa vegetáció; hatalmas fenyők, a francia városokra jellemző platán-allék, az erkélyeken és teraszokon bokrok, fák. Jól emlékezett milyen élettel teli volt itt minden nyáron, amikor színes virágok tengere borította az ablakokban elhelyezett virágládákat, teraszokat, kerteket.
A csodálatos parkok szélén biciklire pattanni sem lett volna éppen lehangoló élmény. Egymást követték a kerékpárosok, fiatalok, idősebbek, párok tandem kerékpárokkal, mások a hátsó csomagtartón teletömött bevásárló kosarakkal. Nézett utánuk — szívesen csatlakozott volna.
A gyönyörű, gleccser eredetű Zürichi-tó — amelynek kifli alakja a leszálló repülőgépből oly szépen kirajzolódott ─ negyven kilométer hosszan ível a Glameri-Alpok lábáig, és valóban elképesztően kék színben tündökölt. A folyótorkolatban hattyúk, sirályok, vitorlások, körülötte a hegyek havas hegycsúcsai.
Leült egy padra az égig érő platánfák alatt. A kristálytiszta víz látványa és a távolban felrémlő Alpok hófödte csúcsai feledtettek vele minden mást. Úgy érezte megérkezett. Sokáig figyelte a tavat, majd behunyta szemét, hosszan akarta élvezni az orrán ki- beáramló, szinte fájdalmat okozóan friss levegő illatát, hallgatni a sirályok szárnycsapásait, magában lenni, mert e pillanatban megvalósult, amiért ide utazott, s amit az érkezéskor olvasott idézet oly pontosan megfogalmazott. Szabad volt! Tudott egyedül lenni anélkül, hogy magányosnak, vagy elveszettnek érezte volna magát.
*
Egy havasi gyopárt vitt haza, és a nagy tábla étcsokoládé megmaradt felét.
Időben elérte a 20:05 -kor induló, MA 567 járatszámú gépet, a MALÉV utolsó repülőgépét.
Ezen a napon volt ötvenhat éves — hátralépett egy pillanatra és kiszínesedett előtte a kép.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.13. @ 18:26 :: Király Valéria
