Csak ül a kopott szövettel
bevont ülésen,
embermásolatok
veszik körül,
miközben a metró rója
végeláthatatlan útját.
A semmitmondó arcokat kémleli,
talán valahogy kiderül,
?k miért a körforgás részei.
Egy magas vékony fiú
fejhangján felnevet,
mellette egy rózsaszínsálas n?,
az imént még narancsot evett.
Átlátszó gömbben áll,
körülötte él?lények
mint gyorsított felvétel,
ismeretlen céljaik felé rohannak,
az egész egy leveg?vétel.
Neki áll csak az id?.
Néhány teremtmény arcán
unalom, meglódul a vér,
talán egy édestestvér,
de aztán csörren a telefon,
és ? otthonos apátiába
süpped konokon.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.08. @ 09:24 :: Maretics Erika