Szobám félhomálya
elandalít,
talán megnyugtat,
csak ülök itt
a csöndben
minden hallgat,
vonatok a síneken
monoton haladnak
egy új dimenzióba.
Az este homlokomon ül,
teljes súlyával
nehezedik rám,
mint egy groteszk
magánypróba.
Ablakom mögött
az eddig oly
színes táj szürkül,
a számban fém íze,
nyelvembe haraptam
nem is vettem észre.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.01. @ 05:00 :: Maretics Erika