Pilinszky János – Amiként kezdtem
Pilinszky János: Fabula
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
Pilinszky János (Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, lévén a Nyugat, s szellemi utódának, a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold (folyóirat) körül csoportosultak,[1] mely lapnak 1946. és 1948. között társszerkesztője is volt; mindemellett munkatársa volt mind a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.[2]
Pilinszky János: Az alázatról
Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül – “megfeledkezik önmagáról”. A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.
A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: “eszembe jutott”. Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. “Hirtelen eszembe jutott”: az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe. A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. “Ez az én legjobb szobrom” – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága “magáénak” vallani, az a “saját” szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi.
Alázat nélkül, nincsen alkotó.
Pilinszky János: Vesztőhely télen (Latinovits Zoltán)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.13. @ 11:14 :: Adminguru
