Andrást huszonvalahány éve ismertem meg az Egyetemen. Évfolyamtársak voltunk, de ? elektromérnök-palánta, én gépész. Természettudományos érdekl?dés? emberek között gyakori, hogy „humán” hobbit választanak maguknak. A mi esetünkben ez a történelem, azon belül is az ókori Görögország történelme volt. Az én kedvenc területem Athén, az övé Spárta, amiben annyira elmélyült, hogy a kisujja körme is többet tudott róla egy átlagos bölcsészhallgatónál.
Mondhatnánk, hogy hasonlított az élethelyzetünk, csakhogy András már n?s volt, két gyönyör? gyermek apja, felesége pedig éppen szerelmük harmadik gyümölcsét várta.
Korán, már a gimiben összekerültek. Valódi család nélkül n?ttek fel mindketten ââ?â?¬ András árva gyerek volt, Judit, a felesége pedig tizenhat évesen elköltözött otthonról, miután az anyja részegen el akarta adni egy ivócimborájának. Persze sokszor rákérdeztünk, nem találják-e ââ?â?¬ velünk együtt ââ?â?¬ úgy, hogy kicsit korai ez a b? gyermekáldás. Ilyenkor Judit boldogságtól és büszkeségt?l ragyogó arccal válaszolt.
ââ?â?¬ András jó sok gyereket akar és azt mondta, ideje elkezdeni.
ââ?â?¬ Jó-jó, de mib?l fogjátok eltartani ?ket?
ââ?â?¬ Egy férfinak becsületbeli kötelessége, legjobb tudása szerint gondoskodni a családjáról. ââ?â?¬ Ezt már András mondta és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.
Mi megért?en bólogattunk, részint mert magunk is valahogy így gondoltuk, részint pedig mert éreztük, András vissza akar vágni a Sorsnak keser? gyermekkoráért.
Judit ilyenkor büszkeségt?l ragyogó arccal, szinte felfalta a szemével élete párját és látszott rajta, nincs az a t?zvész, amin keresztül ne gázolna érte.
Ezzel együtt az éhhaláltól alighanem csak az mentette meg ?ket, hogy Judit nagyanyja ââ?â?¬ az id?k szavára hallgatva ââ?â?¬ megvált az árnyékvilágtól, sok-sok értéktelen kacatot és egy soroksári „f?bérleti” szoba-konyhás lakást hagyva maga után, így legalább albérletre nem kellett költeniük.
Ötüknek bizony sz?k volt ââ?â?¬ nem is kicsit ââ?â?¬ a szoba-konyha, de milyen a fiatalság, húsz-harminc f?s bulikat is rendeztünk náluk.
ââ?â?¬ És hol vannak a gyerekek? A nagymamánál? ââ?â?¬ kérdezte egyszer az egyik kissé tájékozatlan meghívott.
ââ?â?¬ A spájzban ââ?â?¬ hangzott a válasz.
ââ?â?¬ A spájzbaaaan?!
Jobb híján a spájzot alakították át gyerekszobának. Amíg kicsik voltak, a lurkók kényelmesen elfértek a polcok helyén kialakított gyerekágyakban és jóíz?en átaludták a legvadabb tivornyákat is.
Andrásék életszínvonala, kezd? diplomásként bizony er?sen visszaesett az egyetemi évekhez képest. A menzára már nem járhattak be, hogy szinte ingyen ebédeljenek, és így a kivételes szociális érzékenységgel megáldott konyhás nénik támogatását sem élvezhették önálló keresettel rendelkez? fiatal diplomásként.
A munkahely mellett pedig András sem járhatott már trógerolni a szenesekhez, mint az egyetemi évek alatt ââ?â?¬ a fizetésük viszont együttvéve is kevesebb volt annál, amit András a szenesek mellett akkoriban összehozott.
Ez nem volt véletlen, a szenesek egyfajta sajátos, rejtett arisztokrata kasztot képviseltek a létez? szocializmusban. Két oldalról is szedték a sápot.
Egyik oldalról az államot vágták meg a legkülönböz?bb trükkökkel. A TÜZÉP telepre befelé menet a legkövérebb rakodó ült a sof?r mellett a fülkében, a hídmérlegen, kifelé viszont a legsoványabb. Andrásért a maga harminc kilójával valósággal verekedtek a brigádok. Emellett a teherautó kevésbé látható részeit gondosan telepakolták kövekkel, beton darabokkal, amit aztán odabent gondosan eldobtak.
Így a tüzel?anyag-telep egyre jobban kezdett emlékeztetni egy sitt-lerakóra, ?k viszont egy-egy rakodásnál három-négy mázsa szenet is elkommunizáltak így, amit aztán a saját zsebükre értékesítettek.
Másik oldalról a vev?ket vágták meg válogatott módszerekkel. Ha egy vev?nek nem volt nyolc szeme és nem létezett legalább öt példányban, esélye sem volt arra, hogy az el?re kifizetett szén felénél-kétharmadánál többet kapjon.
A baráti kör persze változatlan maradt ââ?â?¬ legfeljebb a szélér?l morzsolódtak le néhányan ââ?â?¬, hol egyikünk, hol másikunk állított be egy-egy szatyor kin?tt vagy éppen csak megunt ruhával, vendégségbe menet pedig a kötelez? bor mellé mindig belepottyant a szatyorba egy-két zacskó kakaó, vagy más finomság, amit a gyerekeik e nélkül majd csak feln?ttként ízlelhettek volna meg. Az évek teltek, a gyerekek n?ttek ââ?â?¬, de más nem változott.
ââ?â?¬ Apu! Szólj a Klárira, hogy ne szórja rám a babáit! Nem tudok t?le aludni éjszaka! És folyton pukizik is! ââ?â?¬ visított ki a spájz-gyerekszobából Kisjutka.
Talán ez lehetett az a pillanat, amikor Andrásban tudatosodott: tennie kell valamit.
A küls? szemlél?, s?t maga Judit is csak annyit vett észre, hogy András korábban kel és kés?bben ér haza, mint eddig, viszont addig cammogó karrierje rakétaként indult be.
Szép jutalmakat hozott haza, emelkedett a fizetése és ragyogó kilátásai voltak a Kutató Intézetben.
Lassan megoldódtak az anyagi gondjaik, s?t hamarosan futotta egy olcsó, használt kocsira is. A lakáshoz alig nyúltak, várták a kedvez? csere-alkalmat. Aztán az alkalom el is jött ââ?â?¬ még ha nem is pont úgy, ahogy elképzelték.
Judit egyik nagynénje meghalt és egy h?vösvölgyi telket hagyott rájuk.
ââ?â?¬ András! Hagyjuk a fenébe a cserét! Vágjunk bele és építsünk egy házat a telken! Ha eladjuk a lakást, az árából kijön a pénz az induláshoz, a többire meg veszünk fel OTP-t. Tudom, a munkád mellett nem érsz rá az építkezésen dolgozni, de itt vagyok én! Úgyis GYES-en vagyok, ráérek. És ha kész lesz, mindannyian kényelmesen elférünk majd! ââ?â?¬ Judit tekintete valósággal ragyogott, lerítt róla, hogy lelki szemeivel már látja is álmai házát.
András hümmögött, hogy majd meglátja, meg hogy az nagyon sok pénz és sok id?, de ahogy Judit csillogó, ábrándos szemébe nézett, kihúzta magát és az asztalra csapott.
ââ?â?¬ Igazad van Drágám! Megcsináljuk! Palotát építünk és boldogan élünk benne, amíg meg nem halunk! – utóbbit játékos hunyorítással kísérte.
ââ?â?¬ Óh, milyen drága vagy! ââ?â?¬ bújt hozzá Judit. ââ?â?¬ Mennyire szeretlek!
Beindult az építkezés. András ââ?â?¬ felível? karrierje ellenére ââ?â?¬ látástól vakulásig dolgozott kint a telken is. Úgy t?nt, a Jóisten is velük van. Valahányszor elakadtak a dolgok, András a legjobb pillanatban kapott prémiumot vagy jutalmat, amib?l hipp-hopp elhárították az akadályt.
Két év sem telt bele, elkészült a ház. Álmaik otthona. Kényelmes szoba mindenkinek külön-külön, tágas nappali és két fürd?szoba, hogy reggelente ne legyen sorbaállás.
Elektromérnökként András nem bízhatta szerel?re a TV antennát és a parabolát, vasárnap, épp csak pár nappal a beköltözés el?tt maga mászott fel a tet?re.
Ekkor történt a baj. Megcsúszott a meredek tet?n és lezuhant. Kómába esett.
ââ?â?¬ Asszonyom! Szeretném biztatni, de nem mondanék igazat. A férjén csak a Jóisten segíthet.
Judit könnyekkel a szemében szédelgett haza. Ám az élet megy tovább, másnap els? dolga volt, hogy férje munkahelyén, a Kutató Intézetben bejelentse a balesetet.
ââ?â?¬ Juditka! Meg vagyok gy?z?dve róla, hogy András felépül! ? nem az a fajta, aki feladja ââ?â?¬ vigasztalta András f?nöke, aztán hozzátette
ââ?â?¬ De ami a táppénzt illeti, azt hiszem, beszélnie kellene a munkaügyisekkel.
Judit lement a munkaügyre, hogy bejelentse a betegállományt.
ââ?â?¬ Jaj, ?szintén sajnálom, Kedves, de András állományilag nem hozzánk tartozik.
ââ?â?¬ Hanem hová? ââ?â?¬ Judit szeme majd’ kiesett a meglepetést?l.
ââ?â?¬ Háááát… nem is tudom, hogy hogy’ mondjam… már… csaknem öt éve, hogy fizetés nélküli szabadságot vett ki nálunk… úgy tudom, a soroksári TÜZÉP-nél dolgozik… a szeneseknél…, ahol az egyetem alatt is besegített…
* * *
A következ? négy hónap olyan volt, mint egy egybefügg? rémálom. Judit „negyedik gyereke” a kórházban lebegett élet és halál között, a Jóisten segítségét várva.
Hajnalban kelt, megf?zött egész napra a gyerekeknek, reggelit adott nekik, aztán rohant a kórházba Andráshoz. Etette, fürdette, öltöztette, masszírozta az izmait, beszélt hozzá folyamatosan ââ?â?¬ aztán rohant az iskolába-óvodába a gyerekekért. Hazavitte, megetette és lefektette ?ket és futás vissza a kórházba.
Mikor András már mélyen aludt, hazaosont és nekilátott a felgyülemlett házimunkának. Aludni minden bizonnyal a kocsiban aludt, a piros lámpáknál…
A baráti kör persze most is besegített, a lányok a gyerekeket felügyelték, a fiúk a ház körüli munkában ââ?â?¬ akadt abból is b?ven ââ?â?¬ jeleskedtek, de Judit egyre fogyott és a szeme körüli karikákról csak mi tudtuk, hogy nem verekedés közben szerezte ?ket.
Mindig hajnal el?tt van a legsötétebb. Mikor Judit már tényleg a végs? összeomlás szélén állt, egyik reggel megcsörrent a telefon. A gyerekek csak annyit láttak, hogy az anyjuk kezéb?l kiesik a kagyló, betámolyog a szobába és az ágyra borulva zokogni kezd.
ââ?â?¬ Anya, mi a baj? ââ?â?¬ Kisjutka volt a legnagyobb és legbátrabb hármuk közül.
Jutka összeszedte magát és a könnyei fátylán át élete legboldogabb mosolyát villantotta a kislányra.
ââ?â?¬ Nincs semmi baj, drágám, csak annyira megörültem, hogy örömömben elsírtam magam. Apa FELÉBREDT!
ââ?â?¬ Apa feléééééééééééébreeeeeeeeedt! ââ?â?¬ Kisjutka örömkiáltása akár sikolynak is beillett volna.
ââ?â?¬ Apa-feléb-redt! ââ?â?¬ skandálta Klári és páros lábbal ugrálni kezdett.
Aztán pillanatokkal kés?bb csatlakozott hozzá Nóri is, akinek alig három évesen ugyan fogalma sem volt arról, minek örülnek a többiek, de az ugrálás mindenesetre nagyon vonzó programnak t?nt. A bohóság ââ?â?¬ úgy t?nik ââ?â?¬ ragadós, mert Jutka és három lánya libasorban ugrálta körbe a házat.
ââ?â?¬ Apa-feléb-redt! Apa-feléb-redt!
Szó sem lehetett óvodáról, vagy iskoláról, aznap még a szokásos közelharc is elmaradt, amit hétköznapokon az ülésekért folytattak.
ââ?â?¬ Apa-feléb-redt! Apa-feléb-redt! ââ?â?¬ zengett gy?zedelmesen a kocsiban egészen a kórházig.
ââ?â?¬ Asszonyom! A jelek csakugyan biztatóak, de nem szeretnék senkiben megalapozatlan reményeket kelteni. A férje súlyos sérülés után, hosszú kómából éledezik, semmiben sem lehetünk biztosak.
De mondhattak a fehér köpenyesek bármit, attól kezdve, hogy férje újból kimondta a nevét, elt?ntek a karikák Judit szeme körül.
A napi robot most is pontosan ugyanannyi volt, s?t, ha lehet, még több, hiszen megkett?zött er?feszítéssel segítette Andrást a gyógyulás felé, de bármi volt is a tennivaló, szinte tánclépésben végezte el.
András lassan gyógyult és a fejl?dés sem volt egyenes vonalú, de Judit lelki szemei el?tt már a parti lebegett, amelyet a hazaérkezése örömére rendeznek majd.
„Isten hozott itthon, Apa!” ââ?â?¬ ez áll majd a kapu fölé feszített molinón és újra ugyanolyan boldogok lesznek, mint voltak a baleset el?tt.
Az els? viharfelh? épp a hazatérés napján jelent meg az égen.
ââ?â?¬ Asszonyom! Szeretném figyelmeztetni, hogy a férje, jóllehet, szervi baja nincs, alighanem maradandó sérüléseket szenvedett a személyisége tekintetében. A pszichológus szakvéleménye…
ââ?â?¬ Mindent nagyon köszönünk, Professzor Úr! ââ?â?¬ Judit meg sem hallotta az aggodalmas szavakat, csak arra figyelt, hogy a tömött borítékot felt?nés nélkül csempészhesse a fehér köpeny el?zékenyen kihajló zsebébe.
A parti remekül sikerült, bár az ünnepelt fáradtságra hivatkozva elég hamar visszavonult, de senki nem akadt, aki ezt zokon vette volna.
A barát-kommandó természetesen továbbra is végezte a dolgát a ház körül, ám, Andrást, aki a társaság lelke volt korábban, alig láttuk ââ?â?¬ és ami addig soha nem fordult el?, id?nként hangos szóváltásnak lettünk kéretlen fültanúi.
Judit szeme körül pedig hamarosan újra megjelentek a karikák…
Egy darabig azt hittük, most jön ki rajta a hosszú lábadozással járó kimerültség, de egy napon a hangos szóváltást tompa puffanás és elfojtott sikoly követte, Judit pedig másnap a fél arcát eltakaró napszemüvegben tett-vett a mosókonyhában.
Zsuzsa, a barát-kommandó ügyeletes ?rmestere odalépett hozzá.
ââ?â?¬ Nem akarsz megbeszélni valamit?
ââ?â?¬ Nem. Lenne mit? ââ?â?¬ hangzott a tétova válasz.
Csakhogy Zsuzsában emberére ââ?â?¬ azaz inkább asszonyára ââ?â?¬ akadt. Egy mozdulattal leemelte az arcáról a napszemüveget, láthatóvá téve egy jól fejlett, sárgából lilába játszó monoklit.
ââ?â?¬ Úgy nézem, lenne mit!
Barátn?nk összeomlott. Keserves zokogásban tört ki Zsuzsa vállán.
ââ?â?¬ Az orvos… figyelmeztetett… szakvélemény… nem tudják… ââ?â?¬ a hüppögésb?l ennyi volt kivehet?.
ââ?â?¬ Azonnal vissza kell vinni a kórházba!
Judit filigrán alkatú lány volt, alig ért feljebb Zsuzsának az álláig, de ahogy szikrázó szemmel kihúzta magát, valahogy mintha fizikailag is megn?tt volna.
ââ?â?¬ Csak a testemen át!
ââ?â?¬ Az isten szerelmére, segítségre van szüksége!
ââ?â?¬ Nincs segítség. Megmondták világosan. Azt sem tudják, mi baja. Ha visszaviszem, zárt osztályra kerül.
ââ?â?¬ És Te? Veled mi lesz? És mi lesz a gyerekekkel, ha egyszer nagyobbat üt?
ââ?â?¬ Nem tesz ilyet. ? jó ember. Ugyanaz, akihez hozzámentem, csak a betegsége rossz.
ââ?â?¬ Éppen ez az! Ha beteg, kezeltetni kell, kórházban a helye!
ââ?â?¬ Értsd meg, nem tehetem. Nem fogom elnézni, hogy bolondok közé tegyék, hogy bezárják, mint egy állatot! András mindent feláldozott értünk. Az életét, az egészségét, az álmait… a legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy elviselem a rossz pillanatait.
Értettük is, meg nem is. Valószín?leg azért, mert mi magunk soha nem voltunk hasonló helyzetben.
Az évek teltek-múltak, András állapotában javulás után rosszabbodás következett, visszaesés után újabb remény csillant fel, hol egy kísérleti gyógymód, hol egy új gyógyszer volt a kitüntetett.
Becsületére legyen mondva, minden lehet?séget megragadott a gyógyulásra, lett légyen az bármennyire kísérleti, vagy akármilyen kellemetlen, esetleg kockázatos.
A mindennapokra nézve, alighanem Juditnak volt igaza, András, amikor éppen nem kapta el a betegség, szinte olyan volt, mint kapcsolatuk fénykorában. Minden rezdülésén látszott, hogy imádja a családját.
Csak aztán, hirtelen, minden el?jel nélkül rátört egy-egy roham, és ilyenkor jaj volt mindenkinek, aki nem tudott idejében fedezékbe menekülni.
Barátn?nk haja a valamikori hollófeketéb?l teljesen ezüstre színez?dött.
Tizenöt év telt el így, szerelemben-boldogságban és embert próbáló szenvedések poklában.
A baráti kör pedig tehetetlenül nézte a szeme el?tt lejátszódó tragédiát ââ?â?¬ legalábbis akkor azt hittük, annak vagyunk félig kívülálló néz?i.
Isten azonban nemcsak a Teremtésben nagy, íróként, dramaturgként és rendez?ként is megállja a helyét.
A világ ââ?â?¬ és vele együtt az orvostudomány is ââ?â?¬ fejl?dött és egy napon hozzánk is elérkezett a digitális képalkotó technika.
Andrást orvosai mindig is afféle rejtélyes esetnek tekintették és az elhivatottakat kifejezetten bosszantotta az, hogy nem tudják megfejteni a rohamok okát.
Szervi elváltozást nem találtak, teljességgel értetlenül álltak a jelenség el?tt, így az els?k egyike volt, akiken kipróbálták a vadonatúj diagnosztikai készüléket, az MRI-t.
Meg is találták a b?nöst, egy, mikroszkopikusnál alig nagyobb vérrög „személyében”.
ââ?â?¬ Nem ígérhetünk semmit, de az új m?téti technológia segítségével gyakorlatilag nyomtalanul eltüntethetjük a vérrögöt… aztán meglátjuk…
ââ?â?¬ Én benne vagyok, hol kell aláírni? ââ?â?¬ ezt András mondta.
ââ?â?¬ És biztosak benne, hogy javít majd az állapotán?
ââ?â?¬ Nem asszonyom, biztosak csak abban lehetünk, hogy el tudjuk távolítani a vérrögöt, további károsodás nélkül.
ââ?â?¬ Akkor nem vagyok biztos abban, hogy valóban akarjuk a beavatkozást ââ?â?¬ mondta Judit.
ââ?â?¬ De igen, akarjuk. Én akarom!
Ezzel nem lehetett vitatkozni. András ismét bizonyította, hogy semmi sem drága számára, ha a családjáról van szó… csak azok a rohamok ne lettek volna…!
A m?tét tökéletesen sikerült.
A boldogságnak immáron semmi sem állt útjába. Csodálatos, romantikus regénybe ill? évek következtek a „fiatalokra”.
Kisjutka elvégezte az egyetemet, férjhez ment és megszületett az els? unoka ââ?â?¬ aki az András keresztnevet kapta.
Id?sebb András a kórházban el?ször a karjába vette az unokáját, az arca ragyogott. Még mintha a kórterem is kicsivel világosabb lett volna. Egy pillanatra mintha megállt volna az id?.
Aztán a kicsi kiköpte a cumit, András lehajolt érte, összeesett és többet a szemét sem nyitotta ki. A vérrög kés?i mellékhatása…
András a soroksári temet?ben nyugszik. A sírkövére Judit ezt vésette:
Itt nyugszom, vándor,
vidd hírül mindenkinek,
megcselekedtem, amit
megkövetelt a Becsület.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.18. @ 14:30 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt