http://www.youtube.com/watch?v=wGntmqFDcmw&feature=related
Tegnap a tél rázuhant a sötétlő tájra,
és én álmomban átgyalogoltam
Hetedhét világon. Kerestelek,
hogy álmaidat féljem, vigyázzam.
Mint egy nagyra nőtt, árva gyermek
lábnyomod követtem,
– hó-angyalt akartam játszani
veled, csak veled…
De te szárnyaid magad köré fontad…
Nem jöttél elő az egyszervolt világok
ringató mélyéből.
– mondd, már nem akarsz játszani velem … –
Farkasok üvöltöttek a vérző holdra,
a csillagok riadtan az égre fagytak.
Sírtak a fák az elveszett rengetegben,
és én ott maradtam egymagam
a szívemig érő, hideg csendben…
Már nem bontogatsz felhőnyi álmokat,
hiába való a fakadás, az ígéret,
a fagyra vetkezett sovány fákon
fényed időtlen ragyogás.
Sötét a tél, hiába hull a hó…
Ha lehunyom szemem, látom,
a szivárvány ott rajzolódik valahol,
a nappal és az est közti ívben,
hol egykor zátonyra futott Hajód.
De hiába játszott révészt az Isten,
valamit mindig a túlparton hagyott.
S egyszer csak elfogyott mindened.
Nem tudtál békülni emberrel, világgal,
az utolsó sóhajért eladtad szíved,
álmaid kifosztották szép-arcú asszonyok,
hallgatag létedben
csak elmosódott betűk maradtak…
Dermedt hang csapódik a falnak.
Jégtáblák sodorják el a megmaradt hidakat,
a partok lassan összeérnek.
ébred a reggel. Olvadnak a csillagok,
mégis szívemig ér a hidegcsend.
Sötét a tél, oly’ sötét, hiába hull a hó…
Már nem tudok álmodni neked,
csak angyaltalan, hiány-teleket…
– mondd, akarsz-e majd így is
játszani velem …
