Czakó Lajos önbizalma nem ismert határokat. Lehetett szó tengeri szörnyekről vagy csillagvizsgálóról és bármiről, ami a kettő közé befér, ő kapásból megmondta a tuttit. Teljes bizonyossággal, ellentmondást nem tűrő módon.
Ha Laár András akkoriban már élt volna — és idetéved közénk a Gödrösökre lejtő szűk kis utcácskába —, minden bizonnyal róla mintázza a későbbiekben Besenyő Pista bácsi figuráját.
Lajos bátyánk nevéhez illően — mert, mint tudjuk, ez a cakó, a gólyamadár népies neve — hosszú lábú, tövétől meredeken előre törő orrú, ráadásként enyhén dülledt szemével áthatóan vizslató, Hitler bajszos ember volt. És természetesen vasutas. Mi más lehetett volna akkortájt egy ilyen adottságokkal megáldott férfiú.
Hogy a sínek körül mi is volt a dolga, azt egyikünk sem tudta pontosan, de nem is számított, mert ő mindenhez egyformán értett. Ha történetesen nem éppen nekünk magyarázott valami egész életre megjegyzendő törvényszerűséget, akkor kertjére néző műhelyében fúrt, faragott. A műhely előtt, a földbe ásott villanypózna tetején árválkodó hangszóróból meg egész nap, megállás nélkül süketelt a Kossuth Rádió.
— Gergely bátyám! — mondta nagyapámnak, mikor disznóvágás előtti este átjött, hogy néhány kupica pálinka kíséretében, jó előre tisztázzák a fontosabb részleteket. — Egy liter benzinből még marad is. Higgye el! És nekem nem kell segítség. Egyedül leszúrom a jószágot. A vért is megszedem. Mekkora a disznó?
Mikor megtudta, hogy úgy két mázsás lehet, csak legyintett, aztán beküldte a maradék szilvát a bajsza alá.
Most persze arra gondolnak, hogy az egészből nem lett semmi, de nagyot tévednek.
Engem, a tizenöt éves kamaszt, azért odarendeltek hajnali négyre a hetven éves, asztmás nagyapám mellé erősítésnek, mert hát sosem lehet tudni. De fölösleges volt az aggodalom.
Czakó Lajos előbb lekanyarintotta hátáról a leginkább egy PPS géppisztolyhoz hasonlító, saját gyártmányú benzines pörkölőjét, aztán leakasztotta biciklije szarváról a kötéltekercset, álla alatt masnira kötötte az usanka szerű téli vasutas sapka pertlijét, felhajtotta a nagyanyám által szervírozott kisüstit, s már ment is az ólba. Az odakészített füstölőajtóval előbb kirekesztette a disznót az akolba, azután addig cüccögött neki, addig vakargatta az oldalát, míg az készségesen beállt az egyik sarokba. Akkor aztán a kötelet úgy tekerte körbe a négy lábán, hogy mikor annak a két végét egyszerre megrántotta, a hatalmas jószág lerogyott és többé mozdulni sem bírt. Ezután elvette tőlem a kést, meg az oldalán pipacsokkal díszített, fehér zománcos tálat.
A benzin is elég lett. Még maradt is egy kicsi.
Ilyen előzmények után teljesen érthető, hogy mikor karácsony első napjának délelőttjén, a Gyurka barátom karján pislogó, nagy szürkésfehér bagolyra Czakó Lajos azt mondta: Ez bizony a Pongrác lelke ─ egyikünk sem kételkedett az igazában.
Pongrác, az öreg piktor, régen vödörszám kente szobáink koszlott falára az enyves bécsi fehéret, meg a budai földet. Akkor viszont, már csak az ivásnak élt. Feltéve persze, hogy időnként, valamiképpen el tudott szökni a kocsmába. Egyébként meg meztelenre vetkőztetve küzdött démonjaival, a kamrából átalakított leghátsó szoba egyetlen bútorzatát jelentő ágy dunnája alatt. Az ágy végére vetve azért otthagyták piszkos-zöld lódenkabátját, arra az esetre, ha a szükség kiszólítaná a hátsó udvarba. Az ajtó mellett mindig vigyázban állt a pár fekete gumicsizma.
Míg a család — lévén szenteste — a tisztaszobában átszellemülten énekelte a Mennyből az angyalt, Pongrác magára kapta a lódent, beleugrott a nyeles tornacipőbe, a pitvart fedő hódfarkú cserepek alól kipiszkálta a korábban odarejtett kék húszast, s kiosont a kiskapun.
A kocsmában gyorsan elköltötte féltett kincsét, és már támolygott is kifelé. A dunna alatt kellett lennie mikor a menye majd kihozza neki a hurka-kolbászt, szűzpecsenyével meg karikás krumplival.
Éjjel súlyos, vizes hó esett, nyomában aztán metsző, orkánszerű, sarkvidéki szél söpört át a síkon. Még a magyarék kertjének deszkapalánkját is bedöntötte. Szent karácsony reggelén, ott, a kert havába fagyva találták meg Pongrácot. Gyurka meg, a hóban hátra maradt mélyedéstől néhány méterre lévő birsalmafáról szedte le a megfagyott tetejű hó által felerősített, verőfénytől elvakult, nagy, szürkésfehér hóbaglyot.
Ötven év telt el az óta.
— Emlékszel még a bagolyra? — kérdeztem Gyurkát, amikor a minap nálunk járt. S, mert értetlenül nézett rám, lekaptam a polcról a madárhatározót, és némi lapozgatást követően ráböktem a hóbagoly képére.
— Ja, a Pongrác lelke — vágta, most már gondolkodás nélkül, Gyurka. — Hogyan is feledhetné el azt az ember.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.09. @ 11:58 :: Takács Dezső
