Beszélgetés négyéves unokaöcsémmel:
— Mit csinálsz Attila?
— Gödröt ások.
— Miért?
— Hogy Klári beleessen.
— Miért akarod, hogy beleessen?
— Hogy ki tudjam húzni.
*
Elmosódott a nap zsivaja, a tűz végtelen lassúsággal kialudt. A pernye még egyszer lángra kapott, hogy aztán a mindennapok fölé emelkedhessen. A nyári táborban már csak egy gitár hangja szólt, valahol a sátrak mögött.
A felismerés úgy csapta arcon, hogy félóra múlva is csillagokat látott tőle. Szerelmes lett! Végre eljött a várva-várt pillanat, amiről minden osztálytársa beszélt! Rogyadozott a térde. Na, nem valami rejtélyes betegség következményeként, ahogyan az első pillanatban hitte, hanem ama bizonyos nagybetűs érzés miatt. Tulajdonképpen mindegy is, ki volt az első, ne is foglalkozzunk ilyen lényegtelen részletekkel. A szerelem tünetegyüttese lenyűgözte, az összes újdonsült részletével; váratlan hőhullám, nedves tenyér, folytonos aggodalom, hogy a Másik vajon észreveszi-e, hogy izzad, heves szívverés, egekbe szökő vérnyomás, szédülés, homályos látás és egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, hogy valami örökre megváltozott…
Nem értette hogyan működik ez, pedig tizenhat éves fejjel azt hiszi az ember lánya, hogy nagy valószínűséggel a világ legokosabb emberei közé tartozik majd, ha felnő végre. Egy-két Nobel-díjat titokban már akkor elkönyvelt magának, mint megvalósítandó életcélt. Hogy mégsem így lett, kizárólag azon múlott, hogy szerelmes lett.
Majdnem kilenc hónapig élt benne a tábortűz hipnotikus fénye, az első csók zamata és a gitárhang ölelése. Még mindig nem érti, mi történt.
*
Harmincöt éves vagyok és — mint annyian a nagyvilágban — szerelmes. ő a nagy ő.
Nincs váratlan fordulat vagy konklúzió itt, a végén. Bocsánat, ha valaki ezt várta. És a dolgaink végén sem. Vagy ha van, az meg ugye akkora, hogy fogalmunk sincs róla.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Ady Ágota Melinda
