Volt egyszer egy obsitos katona, aki kiszolgálván a háromszor három évet, elindult haza a szeretteihez. A közeli erd?ben kerített magának egy furkósbotot, mert kardját és puskáját le kellett adnia, amikor leszerelt. Így tarisznyáján kívül nem volt semmije, amiben egy kerek cipó és egy pint bor lapult.
A furkósbotot kezébe fogva elindult. Ment, mendegélt reggelt?l estig. Amikor besötétedett megpihent valahol, és másnap folytatta az útját. Kihalt volt a környék, nem találkozott senkivel.
Ki tudja már hányadszor kelt fel a nap, de az obsitos katona még mindig úton volt. Csizmája egészen elrongyolódott a hosszú út alatt. Végre felt?nt faluja templomtornya, és ezért boldogan meggyorsította lépteit, amikor haramiák ugrottak elébe:
— Add ide a tarisznyádat, te katona! — kiáltották neki a haramiák.
— Odaadom én szívesen, de a hosszú út alatt kiürült a tartalma. Nincsen benne semmi.
A haramiák nem akartak hinni az obsitos katonának, mert úgy gondolták, a tarisznya tele van aranytallérral. Vezérük levette a válláról és kíváncsian belekukkantott, hogy vajon mi rejt?zik benne. Szomorúan vette tudomásul, hogy a katona igazat mondott. Tanácstalanok voltak, mert nem tudták mi tegyenek. Hiába állították meg a katonát, mégsem lettek gazdagabbak. Ha elengedik, akkor még nyakukra hozza a zsandárokat. Megölni sem akarták, ezért elhatározták, hogy er?szakkal haramiává teszik. Jól jön a csapatban egy katonaviselt ember.
A katona nem tiltakozott, igaz sajnálta, hogy nem mehet haza falujába, amikor már egészen közel járt hozzá.
— Meghagyjuk életedet, ha közénk állsz — mondta a haramiák vezére.
— Egy feltétellel, ha az igazság is velem jöhet — válaszolta az obsitos katona.
A haramiák nem értették, hogy új társuk mire gondol. De nem akartak butának látszani, ezért beleegyeztek.
— Nem bánom, jöjjön veled az igazság is. Remélem nekünk is hasznunk származik bel?le — válaszolta a f?nök.
— Na, akkor gyere velem igazság! — mondta az obsitos katona, és jól megmarkolta a furkósbotját.
A haramiák elindultak a közelben lév? országút felé, hogy kiraboljanak egy postakocsit. Némán lapultak az árokban, és várták a megfelel? alkalmat. Úgy tervezték, hogy az obsitos katonát kiállítják az útra, mintha fel szeretne szállni egy arrafelé haladó kocsira. Amikor majd megáll, az árokban rejt?zköd? haramiák kirabolják a postakocsit.
Sokáig vártak. Egyszer csak a távolban felt?nt egy fényes hintó. Négy fehér paripa húzta. Felcsillant a haramiák szeme, és azonnal utasították az obsitos katonát, hogy álljon ki az útra. Az újdonsült haramia mindent úgy tett, ahogyan a társai megparancsolták neki.
A fényes hintó megállt, és a kocsis megkérdezte:
— Merre tart, obsitos uram?
— Csak ide a közeli városba — válaszolta nyugodtan. — Nagyon elfáradtam, három éjjel, három nap megyek már egyhuzamban. Örülnék, ha felkapaszkodhatnék a hintó hátuljára.
— Sajnos nem lehet, mert a hintó utasa egy királykisasszony. Édesapja meghagyta, hogy senkit fel ne vegyünk, és siessünk haza, mert a környéken haramiák ólálkodnak! Ezért, ha megbocsát obsitos katona uram, akkor a lovak közé is csapnék. Talán majd egy másik hintó, ami errefelé robog el, felveszi.
A hintó bakján ül? kocsis már éppen tovább akart menni, mikor az árokból el?ugrottak a haramiák, és fenyeget?en követelték, hogy a királykisasszony haladéktalanul adja át minden vagyonát és ékszerét. Megparancsolták az obsitos katonának, hogy nyissa ki az ajtót és kutassa át a hintó belsejét.
Szegény katona nem tehetett mást. Engedelmeskednie kellett, mert ha nem teszi, akkor a haramiák megbüntetik, talán meg is ölik.
Kinyílt a hintó ajtaja, és odabent egy gyönyör?, sz?ke hajú leányka remegett, mint a miskolci kocsonya. Nagy, kék szemével könyörögve nézett az obsitos katonára. Szemei mintha azt mondták volna: „Ne bánts! Hagyd meg az életem!”
Dehogy akarta a katona bántani, hiszen míg katona volt, állandóan a királyt és a hazáját szolgálta. Éppen most forduljon a leánykája ellen, amikor leszerelt? Valamit tennie kell, hogy megmentse a hintó utasát a haramiáktól.
Amikor társai nem figyeltek oda, a királykisasszony fülébe súgta:
— Ne félj királykisasszony, én nem vagyok igazi haramia. Meg foglak menteni ezekt?l a gazfickóktól. Kérlek, kiabáld jó hangosan: „Hol van az igazság? Hol van az igazság?” Olyan hangosan kiabálj, hogy azt a kint lév? haramiák meghallják!
A királykisasszony eleinte kicsit furcsállta, amit az obsitos katona mondott, mert nem értette a szándékát. De végül beleegyezett, mert megérezte, hogy ett?l függ az élete.
— Hol van az igazság? Hol van az igazság? — kiabálta torkaszakadtából.
Ekkor az obsitos katona kiugrott a hintóból, marokra fogta a furkósbotját, majd ezt kurjantotta:
— Itt vagy te jó jómadár? Már azt hittem elaludtál. Lenne egy kis munka. Nosza, ne lazsálj! Munkára igazság! — azzal teljes er?vel ütni-vágni kezdte a furkósbottal a haramiákat, akik eleinte nem tudták, mi történik velük. Mikorra föleszméltek volna, már kés? volt, mert mind valahányan sorba feküdtek aléltan az árokparton. A királykisasszony meg a kocsis nem gy?ztek hálálkodni, hogy megmentette ?ket az obsitos katona.
De ezzel még nem ért véget a mesém. Hamarosan a király is értesült err?l a h?stettr?l, és azonnal a lánya elé sietett. Elképedve hallgatta a királykisasszony élménybeszámolóját, de sehogy sem értette, hogyan tudta a fegyvertelen obsitos katona legy?zni a haramiákat.
— Fenséges királyom, igaz, hogy már fegyvertelen vagyok. Nemrég kaptam meg az obsitom. Ne feledje, ha egy obsitos katonától el is vették a kardját és puskáját, az igazság mindig vele van. Azt nem lehet elvenni t?le.
A király csodálkozva nézte a furkósbotot. Még sohasem látott ilyet. Ha ilyen nagy dolgokra képes, akkor ajánlatos lenne a seregében is hadra fogni.
— Lehet róla szó, fenséges királyom, de tudnia kell, ez csak akkor m?ködik, ha a bot végét fogó ember komolyan gondolja, mert csak így lehet el?csalni a furkósbotból az igazságot.
Ezen a királykisasszony édesapja elgondolkodott, és megbízta az obsitos katonát, hogy verbuváljon egy furkósbotos sereget, hogy vigyázzon a leánykájára.
— Fenséges királyom, életem kezedbe ajánlom, de mondanék kegyelmednek valamit.
— Halljam fiam! Halljam! — bíztatta a király.
— Adja feleségül hozzám a leánykáját, és ígérem, életem végéig vigyázni fogok rá a furkósbotommal.
A királynak nem volt ellenvetése, szívesen hozzáadta a lányát az obsitos katonához.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak.
(A kép az internetr?l való)
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
